2015. február 27., péntek

First kiss - 7. fejezet

Shou pov
Az egész nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Hikaru-nak szerencsére semmi baja nem lett, de én elég klassz helyzetbe keveredtem. Nem akartam a terhükre lenni, és minél előbb sietnem kellett vissza, ha a menedzser és az igazgató megtudja, mi történt múlt este, nem fognak megjutalmazni érte, az biztos. Nem vagyunk már gyerekek, mégis mindig megkapjuk. Még csak azt sem tudtam meg, Saga miért tűnt el, és hogyhogy csak úgy megjelent magától. Fel nem tudtam fogni, hogy lehetett ilyen felelőtlen, és már arra se tudtam rájönni, mégis miért aggódtam érte annyira. Felelősséggel tartozik a tettéért, és nem ivott annyit, hogy ne tudatosan csinálta volna azt, amit tett.
Valamivel jobban éreztem magam, így elmentem haza. Tora telója lemerült, ahogy a lányok mondták, így nem tudtam őket elérni. Amint otthon voltam, úgy ahogy voltam, bedőltem az ágyba. Ahogy eszembe jutott egy bizonyos jelent, még a gondolatába is belepirultam. Nem voltam benne biztos, hogy azt most tényleg kimondtam, vagy csak álmodtam-e.
Dél körül a csengő hangjára ébredtem. A fiúk néhány normális csengetés után feladták, és újra nekiálltak játszani vele, hátha attól majd előbb kinyitom nekik. Először csak a párna alá temettem a fejem, az viszont szinte semmit sem segített. Túl fáradt, és gyenge voltam bármihez is. Ahogy felültem, hirtelen meg is szédültem. Megvártam, míg elmúlik és csak azután csoszogtam ki zokniba az ajtóhoz.
- Fejezd már be! – szóltam rá Nao-ra rekedten, kissé kómásan, aki még azután is nyomta a csengőt, hogy az ajtó kinyílt.
 Visszacsoszogtam a nappaliba és lefeküdtem, míg a többiek ismerve a járást követtek és kérés nélkül kényelembe helyezték magukat.
- Mi történt veled? – kérdezte Tora.
Egyik lábam a földre lógott, míg a másik a kanapé támláján nyugodott. Jobb kezemet a homlokomra raktam és behunytam a szemem. – Csak megfáztam – feleltem ismét csak rekedt hangon.
Tora közelebb lépett, lelökte a kezem a homlokomról és a sajátját tette oda.
- Van egy kis lázad – közölte. – Csinálok teát.
- Majd én – ugrott fel Hiroto, és a konyhába szaladt.
Rövid csend után én szólaltam meg: - Mit mondott a menedzser?
- Csak kérdezte, miért nélküled jelentünk meg, mire azt mondtuk, lebetegedtél, ami igaz is. Először szóhoz sem jutott, de végül megértette, hogy te is csak emberből vagy, és mindenki lehet beteg. Mielőbbi jobbulást kívánt, majd mára befejeztük a munkát, de azt mondta, az Alice Nine Channel dátumát lefixálták, és most már meg kéne mondani ki lesz benne. Szeretné, ha te és Hiroto jönnétek, mivel múltkor Nao és Saga volt. És az új dalon is dolgozni kéne.
Bólintottam, jelezve, hogy megértettem, de még mindig nem nyitottam ki a szemem. Valamiért így sokkal jobb volt.
- Mi volt tegnap? – kérdeztem.
Nem válaszoltak egyszerre, majd Nao törte meg a csendet.
- Saga nem érezte jól magát – kezdte kissé félénken, mintha attól tartana, hogy leharapom a fejüket -, így kiment friss levegőt szívni, csak mi nem vettük észre valahogy.
- A járókelők egyre többen lettek, és féltem, hogy valaki felismer – vette át a szót Saga. Nem is értettem, miért Nao kezdte. Bár mindegy is volt, türelmesen végig hallgattam a mondanivalójukat. – Elkezdtem sétálni, de nem akartam messzire menni, így megálltam az egyik ház árnyékában. Mire jobban éreztem magam, visszamentem, de már elmentetek.
- És miért nem szóltál nekünk, mikor kimentél? – kérdeztem halkan.
- Minél előbb ki akartam jutni a levegőre – magyarázta -, és gondoltam, úgy is láttok, ha ott megyek el mellettetek.
Nem szóltam semmit. Volt benne valami, amit mondott, de még mindig mérges voltam. Miatta bóklásztam a hidegben órákat, és ha nem történt volna meg az, akkor Sayuri-ba sem botlok bele és így tovább. Az egész meg se történt volna.
Hiroto elkészítette a teát, Nao pedig hozott nekem egy plédet. Ilyenkor mindig lehetett rájuk számítani, mindent megcsináltak, anélkül, hogy kérnem kellett volna, és tényleg sokat törődtek velem.
- Holnap be tudsz már jönni? – kérdezte Hiroto mielőtt elmentek volna.
- Majd reggel meglátom, hogy vagyok – feleltem egy mosoly kíséretében. – Mire kell menni?
- Hét – jött a rövid válasz, azzal távoztak is.
Újra visszamentem a szobámba és egy párnát ölelve visszafeküdtem az ágyba. Már majdnem sikerült is elaludnom, amikor újabb látogató jött. Mérgelődtem egyet, majd újra feltápászkodtam és kicsoszogtam.
Kinyitottam az ajtót, és Sayuri-val találtam szembe magam.
- Mit akarsz? – kérdeztem tőle kicsit sem jó kedvemben.
- Én is örülök, hogy látlak – mondta mosolyogva, majd ellökve az ajtótól bement a lakásomba. Sóhajtottam egyet, majd becsukva az ajtót, utána mentem. Megállt a nappali közepén, majd felém fordult.
- Mit keresel itt? – kérdeztem tőle a falnak dőlve.
- Hallottam, hogy betegeskedsz, gondoltam, meglátogatlak.
Nem szóltam semmit, csupán némán bólintottam, mire elmosolyodott. Körbenézett, majd leült a kanapéra.
- Na, mi a helyzet azzal a lánnyal? Hikaru-val?
Döbbenten néztem rá. – Honnan tudod a nevét?
Közelebb mentem és leültem vele szembe a fotelba. Féloldalas mosollyal nézett rám, majd megszólalt. – Sok mindent megtud az ember, ha vannak forrásai.
- Ezzel mégis mit akarsz mondani?
Ötletem sem volt, mire gondolt. Az igaz, hogy ő volt a PSC igazgatójának a lánya, de akkor sem tehet meg mindent, és nem nyomozhat és leskelődhet csak úgy emberek után. Egyszer már megtanulta, hogy nem ő a mindenható, és azóta a szülei sem olyan engedékenyek vele, de szinte semmit sem változott.
- Mégis miért érdekel téged annyira? – szegeztem neki a kérdést ingerülten. - Amióta visszajöttél másról sem beszélsz, csak róla. Hagyd őt békén, és foglalkozz csak a saját dolgoddal!
- Nem fogom hagyni, hogy ilyen semmirekellő koldus közénk álljon – vágott vissza.
- Az egyetlen, ami közénk állhat az a te elviselhetetlen személyiséged. Hikaru-ra pedig ne merészelj semmi rossz szót szólni!
Amúgy sem volt valami jól a hangom, de Sayuri rávett, hogy kiabálnom kelljen. Köhögtem párat, majd megköszörültem a torkom. Sayuri csak felhorkant, majd felállt.
- Miért Hikaru? – kérdezte erre már dühösebben. – Miért egy olyan, mint ő? Nincs semmije. Szegény, tehetségtelen és még csak nem is szép.
Szeméből egy könnycsepp csordult, amit gyorsan letörölt. Arcára kényszerített egy mosolyt. Egész idő alatt nem nézett rám, tekintete ide-oda cikázott, majd valamerre a távolba meredt elnézve oldalra.
- Erre csak annyit… - kezdtem, és próbáltam higgadt maradni. – Elfelejtetted, hogy én is szegény családból származom?
- Az teljesen más.
- Ugyan miben?
- Hát csak mert más – felelte vállat vonva. – Te tehetséges vagy, és fantasztikus személy, és megvan hozzá a jogod, hogy felemelkedj az egyszerű emberek közül.
Halvány lila gőzöm sem volt, mire akart kilyukadni, de a féltékenység beszélt belőle az biztos. Pár évvel ezelőtt sokkal jobban kijöttünk egymással. Azóta viszont teljesen megváltozott, nem tudtam ráismerni.
Felálltam és tettem pár lépést felé, amíg ő csak a könnyeit törölgette. Kíváncsian nézett rám, mikor felé indultam. Már-már abban reménykedett, hogy azt teszem, amit ő szeretett volna, ehelyett azonban hatalmas csalódást kellett neki okoznom.
Megfogtam a vállait, megfordítottam és elkezdtem finoman lökni az ajtó felé.
- M-most meg mit csinálsz? – dadogott meglepetten.
Megállítottam az ajtó előtt, majd azt kinyitottam és oldalra hajtott fejjel mosolyogva azt mondtam, miközben az egyik kezemmel intettem neki. – Na, szia!
Döbbenten nézett rám. Száját némán ki-be csukogatta, meg se bírt szólalni, majd hirtelen előtört belőle a dühroham.
- Hogy merészeled ezt?
Kilépett, én pedig becsuktam mögötte az ajtót, majd annak támaszkodtam és leültem a földre. Hallottam, hogy a túloldalon megcsörren a telefonja.
- Igen? Oh, te vagy az? Megvannak? Szép munka. A szokásos helyen találkozunk.
Hangját egyre távolabbról hallottam, és a cipője kopogását is, ami arra utalt, hogy elindult. Hangjában azonban nyoma sem volt az előbbi keserűségnek, se dühnek. Sóhajtottam egyet, majd a felhúzott térdemen összekulcsolt kezeimre hajtottam a fejem.

Hikaru pov
Délután elmentem kocogni egyet a város nyugalmasabb részébe. Szükségem volt valamire, hogy összeszedjem magam. Sok minden kavargott a fejemben és néhányuknak köze sem volt egymáshoz. Bekapcsoltam a zenét, így még csak fel sem tűnt, hogy futok, teljesen belemerültem a gondolataimba. Annyira nem volt hideg, viszont a szél miatt elkelt a jó vastag öltözet.
Tettem egy nagy kört, a parkon át, a kertváros felé. Futottam vagy húsz percet összességében. Visszafelé nagyrészt inkább már csak sétáltam. Közben azon gondolkoztam, hogy ha eljön a karácsony, mégis miből tudnék Ran-nak valamilyen ajándékot venni, mikor munkám sem volt. Bosszantó helyzet.
A kirakatokat kezdtem bámulni, hátha kiraktak valahova egy plakátot, vagy szórólapot munkaajánlatról. Megnéztem a buszvárókban is, de sehol semmi. Egyszer csak megtorpantam az egyik ruhabolt kirakata előtt. Két pulcsin állapodott meg a tekintetem, amik közül az egyikbe magam, a másikba Ran-t képzeltem bele. Tökéletes lett volna.
Akkor hirtelen valaki fölém magasodott, én pedig meglepődve léptem el.
- Mit nézel? – kérdezte mosolyogva a baseball sapka alatt Shou. Mélyen a szemébe húzta, a maszk most is rajta volt. Hangja egy kissé rekedtes volt, de alig lehetett észrevenni.
Megköszörültem a torkom és a kirakat felé fordultam.
- Mi járatban erre?
Annyira izgultam, hogy sikerült elég goromba hangsúllyal feltennem a kérdést, így hogy mentsem a menthetőt, és ne haragudjon meg, gyorsan hozzá tettem. – Jobban vagy már? Nem kellene betegen kint mászkálnod.
- Már jobban, köszönöm.
Ránéztem, ő is a kirakatokat bámulta, majd felém emelte tekintetét, mire én gyorsan elnéztem máshova.
- Máskor is szoktál… szoktatok csak úgy kint mászkálni? – kérdeztem, miközben próbáltam lenyugtatni a hevesen dobogó szívem.
- Nem is hinnéd, hányszor – felelte.
Pár percig álltunk egymás mellett. Egész végig azon gondolkodtam, mit csináljak, mit kéne mondanom, hogy ne legyen olyan kínos az egész. Rajta persze kicsit sem látszott az idegesség, nyugodtan nézegette a kirakatokat. Végül rászántam magam, hogy lépek valamit.
- Mindjárt jövök… csak… megkérdezek va-valamit a-az eladótól.
Össze-vissza mutogattam és dadogtam is. Totál égés. Ennél rosszabban nem sikerülhetett volna. Mosolyogva bólintott, mire én megfordultam és berontottam a boltba.
- Elnézést? – léptem oda az egyik alkalmazotthoz, aki épp egy vásárlótól lépett el, a bejárathoz közel.
Mivel nem láttam az árát azoknak a pulóvereknek, gondoltam, megkérdezem, hátha szerencsém van, és nem kerül olyan sokba. Megmutattam neki, melyikről lenne szó, mire ő körülnézett és megkereste az olyan ruhákat, hátha rajtuk van az ár. Az összeg meg volt, de magasabb, mint reméltem. Végül mosolyogva elköszöntem és kimentem. Shou még mindig ott volt.
- Szeretnél meginni velem egy forró csokit? – kérdeztem gondolkodás nélkül, mire meglepetésemre igennel felelt, így elindultunk.
Hogy még véletlenül se keltsünk feltűnést, én mentem be megvenni az italokat, majd menet közben ittuk meg, lassan sétálva a park felé. Elérkeztünk egy kis patakhoz, és megálltunk a kis hídon.
- És hogyhogy erre jártál? – kérdeztem, megtörve a hosszú csendet. – Elég messze kellett eljönnöd, nem? Gondolom, nem unalmadban sétálsz össze-vissza ebben a hidegben.
- Nem. Volt egy kis dolgom a közelben. Épp csak megláttalak. Sajnálom, hogy reggel csak úgy leléptem. Nem akartam zavarni.
- Nincs miért bocsánatot kérned. Örülök, hogy jobban vagy.
Egymásra mosolyogtunk, majd feleszméltünk a varázsból és zavartan, a torkunkat megköszörülve néztünk a patak felé. Elkezdtem játszani a pulcsim zipzárjával, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék még. Közben el is felejtettem az italt a kezemben, így beleszürcsöltem.
- Kiderült, miért tűnt el Saga tegnap este? – jutott eszembe az eset.
Alig észrevehetően bólintott, majd anélkül, hogy rám nézett volna, megszólalt: - Nem érezte jól magát, és kiment levegőzni. Ott ment el mellettünk és mi észre sem vettük. Ha láttuk volna, nem történt volna meg ez az egész.
- Van ilyen.
Újabb csend telepedett közénk, amit újra csak én törtem meg. – Ha lesz valamikor koncertetek, szólj, és ott leszek – mondtam mosolyogva, mire szótlanul bólintott. – A múltkorit is élveztem, és még mindig képtelenségnek tűnik, hogy eljutottam. És az is hogy ennyiszer találkozok veled. Én tényleg nagyon kedvelem a bandát. És téged is.
Ezt nem tudtam elhinni. Annyira belelendültem a kis mondókámba, izgalmamban hadartam, és fel sem fogtam, miket mondok, csak azon voltam, hogy minél előbb kimondjak mindent, ami egy pillanatra is megfordult a fejemben. De, hogy egyenesen bevalljam neki? Egy ideig zavarban voltam, de aztán csak arra tudtam gondolni, sok vizet úgysem zavar. Biztos voltam benne, hogy sokaktól hallotta már.
- Én is téged – szólalt meg ekkor.
Szemeim kétszeresükre nőttek, szívem hevesen vert. Felé fordultam és meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól hallottam-e, mikor hirtelen közelebb lépett és átölelt. Fejem a mellkasára helyeztem. Amíg ő átkarolt, az én kezeim csak lógtak magam mellett, majd tétovázva, bizonytalanul felemeltem őket, és átöleltem. Zavarban voltam, izgultam, de kellemes, és boldog pillanat volt. Azt kívántam, bárcsak sose ért volna véget. Csak állunk egymás karjaiban, senki nincs a közelben, semmi gond, semmi aggodalom. Csak mi ketten.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Huhú kezdenek egy icike-picikét bonyolódni a helyzetek! Bevallom, azt elején azt hittem, hogy tök könnyen összejönnek meg happy end és...ennyi. Kellemes csalódást okoztál! Imádom a bonyodalmakat...a fejezet nagyon jó volt! Csak én érzem azt, hogy ennek a Sayuri csajnak el kéne venni a mobilját...?Szóval köszi és nagyon várom a folytit!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. szia
      ennek örülök :) köszönöm, hogy írtál^^

      Törlés