First kiss - 12. fejezet

Shou pov

Elérkezett a hétvége. Szombat reggel egy reklám forgatásával kezdtünk, amivel el voltunk egy ideig. Utána fotózásra mentünk, majd ruhákat nézegettünk a koncertre. Rengeteget fel kellett próbálnunk, ugyanis nem bírták eldönteni, melyik lenne a legjobb. Én személy szerint egyiket sem választottam volna. Annyira csicsás volt az összes, hogy felpróbálni se volt semmi kedvem, amint megláttam, dobtam volna a szemetesbe. Ezzel a többiek sem voltak másként. Nao és Hiroto el is eresztett néhány gúnyos megjegyzést, ám szerencsére a dolgozók nem voltak sértődékenyek.

Végül annyiban maradtunk, hogy hoznak újakat, és elhalasztjuk egy darabig és indultunk a próbaterembe, majd két órát próba után megettük a késői gyors ebédet. Négy óra felé Hiroto, Tora és Saga elindultak az Alice Nine channel forgatására, mi pedig Nao-val felmentünk hozzám és ott néztük meg őket. Fárasztó nap volt, valóban örültem neki, hogy nem kellett elmennem még forgatni. Összedobtam valami kaját, amit tévézés közben meg is ettünk. Egy darabig néztük csak az adás, ugyanis nem sokáig bírtam és elaludtam. A csengő hangjára ébredtem este nyolc óra körül, és ahogy észrevettem, Nao is aludhatott, ránézve, láttam, épp akkor ébredezett ő is. Ásítottunk egyet, majd kivánszorogtam, hogy ajtót nyissak. A srácok voltak azok, érdeklődtek, mit csinálunk. Már mindenki fáradt volt, így nem maradtak sokáig, mindenki korán lefeküdt aludni, amíg még tehettük.

Másnapra semmi program nem volt kitűzve, a szombati ruhapróbákat rakták csak át, utána pár órát próbáltunk, nem csak az új dalt, hanem a setlistet is elkezdtük a koncertre. Fel kellett eleveníteni a régebbi dalokat, hogy minden tökéletes legyen. Végül délután kettőre mindennel végeztünk.

Hazafelé menet felhívott Ran, hogy tudnánk-e segíteni gyakorolni Hikaru-nak, mert teljesen tanácstalanná vált. Beleegyeztem, de azért felhívtam Yusuke-t is, hátha szerencsém lesz, és a vasárnap délutánt neki is elengedték. Jó lenne, ha még egy rövid ideig is, de találkozhatna Hikaru-val, adhatna neki jó tanácsokat. Persze nem vártam el tőle, hogy mindent megtesz, hogy ő nyerjen, a párfogásába veszi, és kivételeznek vele, de egy kis segítségnyújtást megengedhet magának. Yusuke a második hívásomra vette fel. Már otthon voltam egyedül, mikor beszéltünk, viszont a háttérzajból ítélve ő még nem végzett a munkával.

- Szívesen segítek, de perpillanat még forgatunk – magyarázta bizonytalanul. – Úgy egy óra és végzünk. Hatra oda tudok menni, ha az úgy jó?

- Tökéletes, köszönöm.

Bár Hikaru-éknak négyre mondtam, hogy jöhetnek, ez nem okozott akadályt. Addig mi is tudunk valamit tenni értük. Az ügynökségtől mindenki hazament, ám én alig léptem be a házba, megszólalt a telefonom. Sayuri volt az.

- Miért is nem lepődöm meg – dünnyögtem, mielőtt megnyomtam volna a gombot.

- Le tudnál jönni egy kicsit? – kérdezte halk, bánatos hangon.

Leraktam, sóhajtottam egyet, majd rövid gondolkodás után, úgy döntöttem, elindulok. Az épület előtt várt rám, mikor meglátott, elmosolyodott.

- Mi az? – kérdeztem tőle.

Nem felelt, belém karolt, majd elkezdtünk sétálni. Nem értettem, mit akart, de gondoltam, nem csak azért hívott le, hogy sétáljak mellette.

- A bátyám hazatért – szólalt meg egyszer csak. – Megkérdezte, hogy állnak a dolgok köztünk, és vicces, mert én semmit sem tudtam felelni.

Nem szóltam semmit, csak hallgattam, amit mondani akart. A bátyját ritkán láttam, rengetegszer volt külföldön, de rendes és segítőkész srác volt, és egész jóban voltunk. Már lassan négy éve nem járt itthon, de nem tartozott rám, így nem értettem, mi közöm hozzá.

- Csak ezért hívtál le? – kérdeztem végül.

Megállt, szembefordult velem és a szemembe nézett. – Megint azt csinálod. Mostanában olyan kelletlenül szólsz hozzám, el se tudod képzelni, mennyire fájdalmas. Ettől még csak jobban úgy érzem, hogy teher vagyok a számodra. Én nem… Nem szeretnék többet az lenni, aki ölel, hanem az, akit ölelnek. Elegem van abból, hogy mindenki csak akkor érdeklődik a hogylétem felől és csak akkor szól hozzám legtöbbször, ha én kezdeményezem a beszélgetést.

Ekkor egyik kezét a mellkasára rakta a szíve fölé, míg a másikkal megfogta az enyémet. – Nagyon fáj.

Elhúztam a kezemet és a zsebembe csúsztattam, majd zavartan körbenéztem, végül a tekintetem a talajon állapodott meg. – Valamit neked is illene tenned azért, hogy jobban bánjanak veled. Állandóan csak panaszkodsz és sajnáltatod magad, és másról se bírsz beszélni, csak Hikaru-ról. Szeretnék még a barátod lenni, úgy ahogy régen, de nem fog menni, ha továbbra is így viselkedsz.

Mielőtt bármit mondhatott volna, elindultam haza, vissza se néztem rá. Bár útközben megbántam, amit mondtam, de már kezdett elegem lenni belőle. Rossz volt így látnom, de nem tehettem mást. Barátjaként így nem tudom megállni a helyem, viszont nem tudtam felelni a szívére.

Valamivel négy előtt befutottak a fiúk, és nem sokkal utánuk a lányok is. A srácok próbáltak minél jobb tanácsokkal ellátni őket, amiből hamarosan veszekedés lett, de egy értelmes tanácsot nem hallottunk.

Hikaru pov

Hálás voltam Shou-nak, hogy annyit próbál segíteni, és szerencsésnek éreztem magam miatta. Úgy éreztem, minden tőlem telhetőt bele kell adnom, már csak miatta is. Viszont ötletem sem volt, mihez kezdhetnénk. Ran-nal megnéztünk egy filmet, amit már rengetegszer láttunk, és megpróbáltam eljátszani az egyik szereplőt. Ran szerint nem is volt rossz, de én nem így gondoltam. Pocsék volt, és már a sokadik próbálkozás után elveszettem minden reményem.

- Nah, akkor már csak egy kis önbizalom kell – állt fel Ran, miután egy újabb próbálkozás után feladtam és kedvetlenül ledobtam magam a fotelba.

- Úgyse fog menni, gyökér vagyok én ehhez – sóhajtottam kissé duzzogva.

- Hé! A gyökér a fa legfontosabb része. Nélküle nem élne, szóval gyerünk! – próbált vigasztalni, majd odajött hozzám, megfogta mindkét kezem és felhúzott.

Én azonban még mindig nem hittem, hogy sikerülni fog. Együtt kimentünk ebédelni a konyhába, ám én csak kevergettem az ételt. Semmi étvágyam nem volt, egyszerűen mindentől elment a kedvem. Nem hittem el, hogy ennyire ne értsek semmihez.

Ran felsóhajtott, majd felállt az asztaltól. – Hát, nincs mit tenni.

Kíváncsian pillantottam felé és láttam, ahogy elhagyja a konyhát, majd hamarosan visszajött a telefonomat tartva a füléhez.

- Mit csinálsz?

Kezét a szája elé téve csendre intett, én pedig vártam, mi sül ki belőle. Nem számítottam rá, hogy valóban azt fogja megtenni, amire gondoltam, de kinéztem belőle.

- Szia, Shou! – szólt bele a telefonba. - Én vagyok, Ran.

Tényleg nem tudtam elhinni. Direkt nem akartam többet Shou-t ezzel zavarni, így is úgy éreztem, többet tett értem, mint érdemeltem volna. Mielőtt azonban leállíthattam volna, már meg is beszélt egy találkát négyre. Fintorogva néztem rá, miközben visszaült az asztalhoz, de legbelül hálás is voltam neki. Bár én magam nem mertem megtenni, tényleg szerettem volna, ha Shou mellettem van és segít. Haragudtam magamra, amiért ilyen vagyok, mindig másra támaszkodok és igénylem a segítségüket, de nem tehettem róla.

Pár óra múlva már az ajtaja előtt álltunk. Akkor jöttünk rá, hogy még sosem voltunk a lakásán, és hirtelen nagyon boldogok lettünk és szerencsésnek éreztük magunk. Sosem hittük volna, hogy egyszer az egyik kedvenc bandánk valamelyik tagjának lakását akár meg is pillanthatjuk, nem hogy bemenjünk. Nem telt bele sok időbe, míg kinyílt az ajtó, ő pedig mosolyogva fogadott minket.

A srácok próbáltak minél jobb tanácsokkal ellátni, ám abból hamarosan veszekedés lett. Végül beraktak egy filmet, és megkértek, hogy próbáljam eljátszani az egyik szereplőt. Lejátszották a videót hang nélkül, amit én adtam hozzá. A feladat a hangsúlyozáson és az időzítésen volt leginkább. Ezalatt Tora, Ran és Saga kerestek néhány színdarabot a neten, amiket megpróbáltunk előadni. Mindenkinek jutott valami kis szerep, nekem kellett egyedül mindben részt bennem. Ezzel aztán el is ment két óra, és valamivel hat után érkezett egy vendég, aki úgy tűnt, csak nekem és Ran-nak volt meglepetés. Yamamoto Yusuke. Nagy rajongói voltunk, és kedvesen fogadott minket.

A hátralevő időben leültünk egy körbe a nappaliba, és őt hallgattuk. Tényleg jó tanácsai voltak, még a srácok is figyelemmel követték, amiket mondott és el is gondolkodtatta őket. Időközben Shou kapott egy hívást, és elment otthonról, ami valamiért elszomorított, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Úgyse tehettem ellene semmit, ha fontos, később úgyis megtudom, de most koncentrálnom kellett.

- Szoktál valami előadáson részt venni a suliban? – kérdezett a színész. – Esetleg színdarab, vagy versmondó verseny, esetleg ünnepi előadás?

- Néhányban, de már elég régen volt – vallottam be kissé félénken. Gondoltam, ez nem segített.

- A színészetnél fontos, hogy azonosulni tudj a szerepeddel. Át kell érezned, amit ő érez, a helyébe kell képzelned magad. Egyszerű szimpátia, de mégis nagyon fontos.

- Ez menni fog – húztam mosolyra a számat, majd Yusuke folytatta.

- Figyeld az embereket, a gesztikulálásaikat, a kommunikációjukat! Járj minél többet színházba, nézz igényes filmeket! Gyakorolj sokat, és keresd a szereplési lehetőségeket! Nem utolsó szempont, sőt elég fontos, hogy tudsz-e, énekelni, vagy táncolni. Lehetséges, hogy olyan helyzetbe kerülsz, ahol elengedhetetlen lesz, így jobb ezzel is foglalkozni.

Ezután ő is megnézte pár próbálkozásom, és megállapította, hogy nem veszett ügy, de még gyakorolnom kell. Ennek mind nagyon örültünk, és némileg meg is nyugtatott minket. Az egyetlen probléma az volt, hogy addig nagyon kevés idő, konkrétan két napom sem volt.

- Mellesleg – mondta még Yusuke mielőtt távozott volna -, igaz ez már kicsit felsőbb kategória, de nem árt tudni. A jó színészek tudják, hogy mitől szeret bele a főhősbe a néző, és miért utálja a gonoszt.  Számtalan olyan kis árnyalattal képesek feljavítani a filmet, amire nem is gondoltál.  Pontosan tudják, meddig kell csendben maradni, mielőtt megszólalnak. A jó színészek tisztában vannak azzal, hogy mi működik a kamerán keresztül, és mi nem.

- Rendben, köszönöm – bólintottam mosolyogva.

- Oh, és holnap le kell adni a jelentkezést – fordult még vissza Yusuke, aztán tényleg távozott.

Épp akkor futott be Shou, talán még az épületen belül összefuthattak. Egy darabig még maradtunk, átbeszéltük a dolgot, aztán mi is hazamentünk. Valóban elég rövid idő volt, előbb is kitalálhattuk volna, de egy próbát megért. Most hogy egy színész is azt mondta, nem veszett ügy és van esélyem, gondoltam, csak azért is megpróbálom. Nem várhattam meg, hogy csak úgy az ölemre hulljon minden, valamit nekem is tennem kellett érte.

Shou pov

Mivel elfelejtettem a lányoknak részletezni, ki fog jönni, és ők sem kérdeztek rá, így meglepetés lett belőle. Yusuke is örömmel tapasztalta, hogy a lányok ismerik őt és nagy rajongóik. Gondoltam, máris jól kezdődik. Yusuke tényleg mindent bele adott és nem nagyon értettünk hozzá a srácokkal, de úgy gondoltuk, hasznos volt.

Alig egy óra múlva megcsörrent a telefonom. Időbe telt, mire rájöttem, hogy Sayuri bátyja volt az. Rég hallottam a hangját, és amúgy sem számítottam rá. Félrevonultam a szobámba, hogy ne zavarjam a többieket, csak azután vettem fel a telefont.

- Szia, rég hallottam fe… - kezdtem volna, mikor közbevágott.

- Sayuri itt van a szupermarkettel szembeni bárban – közölte velem, hangjában mintha szemrehányást véltem volna felfedezni.

- Mi közöm nekem ahhoz hozzá? Te vagy a bátyja.

- Miattad került ilyen állapotba, ahogyan most van. Gyere el érte. A te felelősséged.

Meg se várta a válaszom, azonnal lerakta. Egy ideig gondolkodtam, mit tegyek, de ha tényleg képes volt ott hagyni a húgát, és azt várja, hogy érte menjek, akkor mégsem hagyhattam ott. Bármi lehetett vele, és kezdtem aggódni.

Mondtam a srácoknak, hogy el kell ugranom valahova, de sietek vissza, addig nyugodtan folytassák. Nagyjából negyed óra séta után odaértem a bárba, ahol Sayuri az asztalra hajtott fejjel aludt, előtte pedig több üveg sake volt. Ez volt az első alkalom, hogy részegnek láttam. Rajta kívül már csak az egyik alkalmazott volt, aki épp a pultot törölgette. Bosszankodva túrtam a kezemmel a hajamba, és felsóhajtottam.

- Miért velem történik ez?

Sok választásom nem volt, így nem húztam az időt. Ahogy hozzáértem volna megmozdult, és motyogott valamit, de nem ébredt fel. Úgy pedig sokkal könnyebb lett volna. Hosszú bénázás után valahogy sikerült megoldanom, és felvennem a hátamra, majdmás lehetőségem nem lévén elvittem az otthonába. Elég messze lakott, így kénytelen voltam taxit fogni és abba beültetni. A sofőr szerencsémre kedves volt és segített, ám aminek a legjobban örültem, nem tett megjegyzést és nem is kérdezett semmit. Mire odaértünk a házához, Sayuri már ébredezni kezdett, de még nem volt teljesen magánál. Kissé vonakodva, de megkerestem a retiküljében a kulcsait, majd bevittem a szobájába és leültettem az ágyra. Betakartam, és épp készültem elmenni, mikor megragadta a kezem.

- Shou – motyogta a nevem, majd lassan kinyitotta a szemét. – Hol vagyok?

- Minden rendben lesz – feleltem, miközben leszedtem magamról a kezeit.

Erre felült és újra utánam nyúlt.

- Nem maradnál még egy pár percet? Ah, úgy fáj a fejem.

- Részeg vagy. Inkább pihenj!

- Kérlek szépen. Legalább hoznál nekem vizet?

Megadtam magam és hoztam neki egy pohárral. Amíg megvártam, míg megissza, leültem az ágya végébe. Már magam is fáradt voltam, és nem tetszett, hogy állandóan ilyen helyzetekbe kerülök. Egy jó ideje teljesen felborult a rend, egészen addig csak a banda volt. Kezemmel a térdemre könyököltem, majd ráhajtottam a fejem. Mikor kiürült a pohár, átvettem tőle, és felálltam volna, hogy kivigyem, mikor újra megragadta a kezem.

- Nem akarlak elveszíteni. Ez alkalommal nem – szólalt meg, mire döbbenten néztem rá, de nem szóltam semmit. – Túl sokáig vártam rád ahhoz, hogy most feladjam. Hibáztam, mert féltem bevallani, de nagyon remélem, még nincs késő. Kérlek, mondd, hogy nincs késő!

Szemei csillogni kezdtek a könnyektől, majd legördült egy könnycsepp az arcán. Egyik kezét felemelte, és végigsimította az arcomat. Mosolygott, miközben én dermedten bámultam rá.

- Kérlek! – suttogta.

Lassú, gyengéd mozdulatokkal, kezét a tarkómra csúsztatta, és magához ölelt. Pár percig ültünk csak mozdulatlanul, de számomra olyan volt, mintha megállt volna az idő. Képtelen voltam bármit is csinálni. Valamiért nem bírtam megmozdulni, csak vártam, mikor enged el. Semmire se tudtam gondolni, a fejemben teljes volt a zűrzavar. Végül feleszméltem, kibújtam az öleléséből, majd anélkül, hogy ránéztem volna felálltam.

- Pihend ki magad! – mondtam neki, majd elhagytam a házat.

Gyalog mentem haza. Hideg volt, de észre se vettem. Szükségem volt egy kis magányra. Egy idő után megálltam, a tenyerembe temettem az arcom, morgolódtam egyet, és lassan tovább indultam.

Mire visszaértem, Yusuke már távozni készült, épp lejött a lifttel, mikor én beléptem volna. Örültem, hogy még találkozhattunk, mielőtt elment volna. Elnézést kértem, amiért el kellett mennem, és megköszöntem a segítségét. Mikor beléptem a lakásba, még mindig élénk volt a hangulat, én is mosolyt erőltettem az arcomra, amiből hamarosan őszinte nevetés lett a srácoknak hála. Bármi is történjen, örültem, hogy mindig velem voltak, és szerencsének éreztem magam. Szinte a családomnak számítottak, és fontosan voltak számomra. Ahogy egy ideje Hikaru is.