First kiss - 15. fejezet

Shou pov

Bár mindenki úgy gondolta, megnyugodhatunk, mégis úgy éreztem, ennek még nincs vége. Talán most sikerült meggyőznünk a rajongókat, de senki sem tudhatta, mi jön ezután. Valamiért aggódtam és egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Fogalmam sem volt, mi lesz a bandával, és Hikaruval, ha ez így folytatódik, de nagyon féltem a jövőtől. Bele se mertem gondolni, egyszerűen rossz előérzetem volt.

Ahogy Tora háza felé tartottunk, tudtam, hogy nem ronthattam el a hangulatot, így mosolyt erőltettem a számra. Próbáltam elűzni minden negatív gondolatot, és nem azon agyalni, mi vagy ki lesz a következő, és csatlakoztam a beszélgetéshez. Minden jól is ment, amíg nem kaptam egy hívást. Kimentem a teraszra, hogy senkit se zavarjak, szerencsére a többiek nem zavartatták magukat.

- Csak azt akartam mondani, hogy holnap nyolcra elég bejönnötök – szólt bele a menedzser szokásához híven a közepébe vágva a dolgoknak. – Már nincs sok hátra a koncertig, így…

Valamiért elhallgatott, majd sutyorgást hallottam a háttérben. Próbáltam elcsípni egy-két szót, ám semmit sem értettem, és még csak fel sem ismertem a hangját annak, akivel beszélt. Úgy tűnt, mintha egy idő után letakarta volna a telefon hangszóróját, hogy ne halljam, amit mondanak, azonban még ha nem értettem, miről beszéltek, csak egyetlen dologra tudtam gondolni.

- Valami baj van? – kérdeztem. – Megint az imposztor?

Jó ideig habozott, ezzel azonban csak megerősítette a választ a kérdésemre. Felsóhajtott, majd megszólalt. – Igen. Úgy tűnik, még nem adta fel. Ah!

Már ettől az egy mondattól is hirtelen erőtlennek és kedvetlennek éreztem magam. Nagyon elegem volt belőle, és még magam se tudtam, mit csinálnék vele, ha megtudnám, hogy ki az. Arról viszont meg voltam győződve, hogy akkor ő járna rosszabbul. Ha nem én, akkor a fiúk gondoskodnának róla.

- Ez alkalommal mit csinált? – kérdeztem sóhajtva, bár nagyon is tartottam a választól.

- Majd mi elintézzük, hagyd csak ránk, ne foglalkozz vele! – kerülte ki a feleletadást. – Mivel már jelentettük a rendőrségen, le fogják nyomozni, és hamarosan megkapja, ami jár neki.

Ezt már amúgy is tudtam, hiszen délután is mondta, így csak még idegesebb lettem. - Mondja már el! – sürgettem. Nem hagyhattam, hogy csak úgy lerakja mindezek után. Úgy éreztem, aludni se tudok majd.

- Olyan, mintha visszatérne a régebbi oldala – folytatta a menedzser, de nem értettem, mire gondolt. – A veszekedésről csak annyit mondott, hogy a dolog tisztázva lett, és már minden rendben van a tagok között. Viszont újabb támadásba lendült, más módszerrel. Olyan, mintha több ötlete is lenne és kipróbálgatja, melyikkel mire jut.

Hangjában kézzel tapintható volt a félelem és az aggodalom.

- De mégis honnan tudta, hogy meggyőztük a rajongókat? – kérdeztem, miután alaposan átgondoltam, miket mondott. – Ha feladta a kilépéses témát, tudnia kellett, hogy sikerült leállítanunk azokat a rajongókat, akik Hiroto ellen léptek fel.

- Azt mondod, ő maga is ott volt? – kérdezte döbbenten a menedzser. Elgondolkozott rajta, és valószínűleg ő is lehetségesnek tartotta.

- Ha nem is közvetlenül ott, de a közelből szemmel követte az eseményeket – feleltem, de ahogy végiggondoltam, ki lehetett az, senki nem jutott eszembe. Az egyetlen, aki ilyenkor szóba jöhetett Sayuri volt, viszont több okból is kizártam a lehetőségek közül. Először is kedvel engem, vagyis nem tenné tönkre a bandát, mikor tudja, mennyit jelent nekem. Amúgy sem tenne ilyen dolgokat, bármennyire is furcsa mostanában. Ha ő lenne, teljesen másképp intézte volna.

- Holnap korán bemegyünk és keresünk valami végleges megoldást – döntöttem végül, majd leraktam a készüléket.

Már épp azon voltam, hogy visszamenjek, ám épp csak megfogtam a kilincset, mikor újra megszólalt a telefonom.

- Már épp hívni akartalak – szóltam bele azonnal, amint láttam, ki a hívó.

- Hol vagy? – kérdezte Sayuri.

- Inkább én kérdeznék. Hol voltál ma délután, amikor az Ever Green Entertainmentnél a verseny zajlott? – kérdeztem határozottan.

Az egyetlen, akit ott láthattam az ő volt. Ő menekült a helyszínről, ő volt az, aki visszanézett a színpadra, mielőtt elhagyta volna a termet. Csak ő lehetett, ebben biztos voltam.

- Mi? Hol? Hát itthon – felelte dadogva. Ezzel csak még jobban erősítette a gyanúmat.

- Hazudsz – jelentettem ki magabiztosan. – Mondd el az igazat! Ha kell, máshogy kérdezem. Ott voltál az ügynökségnél a versenyen?

Egy ideig hallgatott, majd tömören egy nemmel felelt. – De miért kérdezgeted ezt? Nem ezért hívtalak!

- Miért hívtál?

- Nem vacsoráznál velem? Sok mindenről szeretnék beszélni.

- Nekem viszont nincs semmi mondanivalóm, amíg el nem árulod az igazat a versennyel kapcsolatban.

Újra elhallgatott, már azt hittem, bontja a vonalat, mikor végre megszólalt. – Rendben van. Ott voltam.

Bár meg voltam róla győződve, hogy őt láttam, valahogy reméltem, hogy mégis rosszul láttam, és ahogy bevallotta, meglepett. Nem vártam volna, hogy valóban elismeri, nem olyannak ismertem.

- Miért? Baj, hogy elmentem megnézni? Csakhogy tudd, volt ott valaki, akit ismertem. Miatta mentem el, de hol érdekel ez téged? Talán te is ott voltál?

Az utolsó kérdésnél megremegett a hangja. Nem tudtam hova tenni a viselkedését. Igaz, hogy nem kedvelte, sőt mondhattam volna, hogy utálta Hikarut, de akkor se tudtam elképzelni, hogy ő követte volna el azt a szörnyűséget, ami vele történt. Kíváncsi voltam a válaszra, végre tudni akartam, ki állt amögött, de ugyanakkor féltem is. Rettenetesen féltem, hogy ha megtudom, hogy valóban ő volt az, hogy fogok tudni ezután a szemébe nézni. Nem akartam, hogy ő legyen.

- Talán… Véletlenül nem Hikaru miatt mentél el? – kérdeztem remegő hangon, miközben magamban azt ismételgettem, hogy nemet mondjon, és végre eloszlassa minden gyanúm a továbbiakban.

- Miért mentem volna miatta? – kérdezte már majdnem felháborodva. – Mondtam már, hogy egy ismerősöm miatt mentem.

- Valóban… Valóban nem hazudsz? Ha hazudsz nekem, többet nem akarlak látni. Előbb-utóbb úgyis kiderül az igazság.

Ismét késett a válaszadással, ezzel pedig nem segített. Minél tovább húzta az időt, annál gyanúsabbá vált. Biztosan azon gondolkodott, mit találhatna ki, hogy békén hagyjam, vagy azon, hogy elmondja-e, vagy sem.

- Rendben – szólalt meg egyszer csak. Felkaptam a fejem és döbbenten néztem a távolba.

„Ne, ne, mondd, hogy nem te csináltad! Kérlek!” – egyre csak ezt ismételgettem magamban. Eddig még láttam esélyt, hogy rendbe hozzam a kapcsolatunk, de minden egyre rosszabb lett. Ezek után már nem tudtam, mit csinálhat még.

- Rendben. Beismerem, ott voltam. Kasahara miatt mentem el és én voltam, aki elkezdte őt dobálni. Osztottam szét tojásokat, és mondtam nekik, hogy ha elkezdem, csinálják utánam. Az idióták meg is tették. Minden rendben volt, amíg fel nem tűntél. Elszabadult a pokol és le akartam lépni. Mikor visszafordultam láttam, hogy már nem csak tojás dobáltak és valami apró doboz, vagy hasonló eltalálja az arcod.

Hadart és végig sírt. Olyan volt, mint aki elkeseredetten bevallotta, hogy nem volt más választása. Bár normális esetben megsajnáltam volna, valahogy még sem az vol az, amit éreztem. Mielőtt bármit is mondhattam volna, gondolkodás és köszönés nélkül leraktam a telefont. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, így hátat fordítottam a srácoknak, hogy még véletlenül se lássanak meg. Kitöröltem a könnyeim a szememből, vettem egy mély levegőt, majd amint valahogy rendbe jöttem, visszamentem.

Hikaru épp Tora cd-it nézegette, amíg a többiek még mindig beszélgettek. Ahogy elmentem mellette, halkan megkérdezte, minden rendben van-e. Mosolyogva bólintottam és csak remélni tudtam, hogy hihető volt. Bármikor ránéztem, fájdalommal töltötte el a szívem. Miattam kellett annyit szenvednie, annyi fájdalmat elviselnie, nem így terveztem ezt az egészet. Tudtam, hogy nehéz lesz, de a paparazzikon kívül másra nem gondoltam. Belefáradtam. Úgy éreztem, évekig tudtam volna aludni.

Visszaültem a srácokhoz, és minden erőmmel azon voltam, hogy kiverjem a fejemből az egészet és bekapcsolódjak a beszélgetésbe.

- Ki volt az? – kérdezte egyszer csak Saga.

Már annyira sikerült visszarázódnom, hogy hirtelen nem tudtam, mire gondolt. Minden szem rám szegeződött. Tudtam, hogy nem tagadhatom le, és a srácoknak legalább az egyikről joguk volt tudni.

- A menedzser.

- Az imposztor? – kérdezték többen is kórusban, mire én csak bólintottam.

Tömören elmeséltem nekik, mit mondott a menedzser, és bár tudtam, ezzel elrontottam az estét, valahogy mindenki azon volt, hogy mégis megmaradjon az a felszabadult hangulat. Megegyeztünk, hogy ezen mára nem idegeskedünk, majd másnap meglátjuk, mit tehetünk.

Hikaru pov

Reméltem, hogy minden rendben lesz a fiúkkal. Eléggé esemény teljes volt ez a pár hét, és bár tudtam, hogy még nem fog véget érni, bíztam benne, hogy rossz már nem fog történni.

Másnap sms-ben közölték a verseny eredményét, miszerint nem vettek fel, ami nem ért meglepetésként. Bár volt egy halvány reményem, és jó lett volna, ha összejön, de amennyire izgultam és akkor még a végén az a durva kritika is. Onnantól már tudtam, hogy nem is reménykedhetek benne.

Egy darabig szomorkodtam csak, aztán beletörődtem. Ran bíztatott, hogy lesz még esélyem, és akkor biztosan sikerülni fog. Bár én magam nem nagyon hittem el, jól esett a bizalma és reméltem, hogy valóban úgy lesz.

Egész nap csak Shoun járt az eszem és azon gondolkodtam, vajon ki telefonálhatott neki, amikor Toranál voltunk. Azt mondta, hogy a menedzserük volt, de mintha két hívást is kapott volna. Vagy az is a menedzser volt? Amúgy sem aludtam sokat, de aznap még a munka sem ment.

Az étteremben segítettem Rannak, ez alkalommal én álltam a pultnál. Minden rendben volt, sokat tanultam tőle, annyira nem volt nehéz meló, mégis figyelnem kellett, mert sokszor elkalandoztam.

Egyszer csak bejött valaki sapkában, maszkban és napszemüvegben, egyenesen a pult felé tartott, majd leült pont velem szembe.

- Miben segíthetek? – néztem rá mosolyogva.

Levette a szemüvegét, és egyből felismertem a maszk és a sapka mögött Yusuket. – Csak benéztem. Szabadnapom van és erre jártam – felelte mosolyogva.

Mikor az egyik vendég odajött, gyorsan visszarakta a szemüvegét, majd mikor ismét magunkra maradtunk, levette, és a maszkot is lehúzta az állára.

- Így nem fog menni, kedves vendég. Valamit rendelnie kell – mondtam neki poénosan.

- Oh, valóban? Pedig azt hittem, bejöhetek csak úgy melegedni. Tudod, milyen hideg van kint? – nézett rám nevetve, majd mikor rájött, hogy kicsit hangosabb volt a kelleténél, zavartan megköszörülte a torkát és elkezdett a pultra bámulni.

Felemelte a fejét és egyenesen rám nézett.

- Hogy ment a verseny? – kérdezte mosolyogva. – Szerettem volna elmenni, de közbejött pár dolog.

Hirtelen, amint feltette a kérdést, úgy dermedtem le. Amíg ő csak folytatta, én bámultam magam elé, kezeim remegtek, és pánikoltam. Nem mertem neki elmondani, hogy az egész segítsége hiába való volt, és hogy mekkorát buktam. Úgyis állandóan elfoglalt, és akkor még fölöslegesen átjött pár órára csak miattam. Próbáltam összeszedni magam, megköszörültem a torkom, majd a lehető legmagabiztosabban megszólaltam.

- Jobb is, hogy nem voltál ott. Csak még jobban izgultam volna.

Éreztem, hogy a hangom megremegett, ideges lettem, így gyorsan mondtam még valamit. – Mindenesetre bármi is lesz a végeredmény, hálás vagyok a segítségedért. Sajnálom, hogy annak ellenére, milyen elfoglalt vagy, még velem is kellett foglalkoznod.

Illedelmesen meghajoltam, majd öntöttem neki egy pohár vizet, ahogy minden vendégnek szoktunk, amíg nem gondolja át, mit szeretne rendelni. Mikor azonban elé raktam a poharat, hirtelen megfogta a kezem. Ránéztem, ő pedig egyenesen a szemembe, teljesen megbabonázott.

- Nem sikerült valami jól, ugye? – nézett rám mosolyogva. – Ne bántódj miatta. Lesz másik esély, ha nem jön össze. Sosincs olyan, hogy utolsó alkalom.

A szavai kedvesek voltak és bíztatóak, elmosolyogtam, majd elnevettem magam, bár magam sem tudtam, miért jött rám.

Az egyik pincér jött oda hozzánk, mire Yusuke ismét eltakarta az arcát, és el is fordult.

- Mit fecsegsz itt? Nem kéne dolgoznod? – támadt rám a csaj gorombán.

Mielőtt megszólalhattam volna, Ran tűnt fel. Rákönyökölt a pultra, kezére támasztotta a fejét, és fintorogva nézett a lányra. – Inkább a magad ügyével foglalkozz. Ahogy látom, neked sokkal több dolgod van.

- Épp ezért kéne neki is csinálnia valamit. Egész nap csak álldogál itt, amíg mi robotolunk – mutogatott felém a csaj.

Ran egész végig rá nézett, de a tekintete nem változott. Egyszer csak felemelte a másik kezét, és homlokon pöckölte a lányt, aki ettől felkiáltott, és elkezdte dörzsölgetni a sérült felületet. Ran ekkor felegyenesedett, majd lazán intett neki. - Nyomás.

A csaj duzzogva elment, mire Ran-nal mosolyogva összenéztünk, majd ő is ment a dolgára.

- Azt hiszem, jobb, ha megyek. Még látjuk egymást – mondta Yusuke. A zsebébe nyúlt és miközben felállt a pultra rakott vagy ezer yent. Intett, majd megindult a kijárat felé.

Felemeltem a pénzt és felé nyújtottam. – Várj, hiszen nem is rendeltél semmit!

Újra intett egyet, majd kiment az étteremből. Nem tett volna jót a lelkiismeretemnek, ha elfogadom, így gyorsan utána futottam. Kiérve az ajtón, körbenéztem, de már sehol sem láttam. Egyszerűen eltűnt. A kezemben lévő összegre néztem, és elhatároztam, hogy visszaadom neki. Talán nem sokat jelentett neki, hiszen ezen kívül is van még neki otthon jó pár, de akkor sem volt helyes. Még egyszer körbenéztem, majd visszamentem az étterembe.