First kiss 4. fejezet

Shou pov

Sikeresen megfáztam az éttermes baleset után, így elhalasztottuk a próbákat, de a beígért rajongói találkozót már nem mondhattuk vissza. A srácoknak viszont nélkülem kellett elmenniük. Úgy éreztem, cserbenhagyom a rajongókat, akik vártak ránk, de a többiek ott lesznek, és fel se tűnik majd a hiányom. Nem kockáztathattam, vigyáznom kellett a torkomra, hogy mielőbb rendbe jöjjek. Nem fájt, annyira, de énekelni nem tudtam volna, így is a lehető legkevesebbszer erőltettem meg. A fantalálkozón, ami egyben volt egy kisebb sajtótájékoztatóval, gondoltam, Tora majd beszél helyettem is, úgyse bírja soha befogni. Ha egyszer belelendül, senki se állíthatja meg. Ezért is ő az MC az Alice Nine channel-ben. Sokkal magabiztosabb a kamerák előtt, mint én.

Az egész élőben ment, így otthonról láthattam az egészet. Elég sokan eljöttek, aminek csak örülni tudtunk. Hangos ujjongással köszöntötték a srácokat, amint megjelentek. Odaálltak a hatalmas plakátunk elé a kis színpadra, a rajongóktól pedig egy alacsony korlát választott el őket. Meghajolva köszöntötték őket, majd Tora szólt néhány bevezető mondatot. Ezek után jöttek a kérdések. Kitértek arra is, miért nem vagyok közöttük, amire Tora csak azt felelte, hogy nem éreztem jól magam, de hamarosan minden rendben lesz, és nem kell aggódniuk. Ezután következtek az érdeklődések a tevékenységünkkel kapcsolatban, majd kitértek a legújabb dalunkra és az utóbbi koncertre is.

A tájékoztató után a korlátot kinyitották, a rajongók pedig engedelmesen és türelmesen felsorakoztak, majd sorban kezet fogtak a tagokkal. Jó volt látni, hogy már ennyitől ilyen boldogok.

A napok ezután gyorsan teltek és jó darabig nem találkoztunk. Minden kezdett visszaállni a régi kerékvágásba. Egyre inkább csak a munkára koncentráltam, és igyekeztem nem ábrándozni. A hangom is egyre jobban rendbe jött.

- De ha mondom, hogy így történt! – ellenkezett Tora.

Épp az autóban voltunk, hazafelé mentünk a próbáról. Ma viszonylag korán befejeztük, így a nap hátralevő részében pihenhettünk.

- Nem igaz! Saga volt az, nem Nao – ragaszkodtam az igazamhoz.

- Én biztos nem – védekezett Saga.

Hiroto az anyósülésen hallgatta a zenét, míg mi hátul csak vitatkoztunk. Hatalmas volt a hangzavar, amit annak köszönhettünk, hogy senki se engedett. Végül feladtam, tudtam, hogy nem fogom őket meggyőzni. Mosolyogva megráztam a fejem, és kinéztem az ablakon, amíg a többiek folytatták a veszekedést.

Lassítani kezdtünk, ahogy a közlekedési lámpákhoz értünk. És akkor megláttam. A túloldalon ott volt az a lány. Épp kiszállt egy autóból, intett, majd elindult a velünk ellenkező irányba, az autós pedig tovább hajtott. Közben a lámpa váltott, mi pedig elindultunk.

- Állj meg! Állj meg! – kiáltottam a menedzsernek.

Megijedhetett, amilyen hangosra és hirtelenre sikerült, ugyanis olyan gyorsan fordult le és állt meg, hogy egy hajszálon múlt, hogy lefejeltük az ülés fejtámláját.

- Mi az? Mi a baj? – fordult hátra a menedzser inkább mérgesen, mint aggódva, viszont én már ott sem voltam. Amint megálltunk, felhúztam a maszkot, a baseballsapit a fejembe, majd kinyitottam az ajtót és becsapva magam után, elkezdtem rohanni. Gyakran rápillantottam a lányra félve, hogy szem elől tévesztem, de figyelnem kellett, hogy a forgalomban neki ne menjek valaminek, vagy valakinek. Még így is sikerült több vállba beleütköznöm. A zebra felé fordult, én is megálltam és vártunk, hogy váltson a lámpa. Szemben álltunk egymással, de nem vett észre. Aztán váltott a lámpa és elindultunk. Végig őt néztem, várva, mikor pillant felém. Láttam a fülhallgatóját, ujjait ütemre mozgatta, miközben válltáskájának a szíját fogta.

Már csak pár lépés választott el minket. Megálltam, és ő is megtorpant, lehúztam a nyakamra a maszkot, hogy mindenképp felismerhessen. Meglepődve emelte rám tekintetét, míg én csak mosolyogtam. Egymásra meredve álltunk egyhelyben pár méter távolságra egymástól az út közepén, miközben több száz ember ment a dolgára körülöttünk. Aztán a lámpa váltott, és mi egyedül maradtunk az úton. Odaléptem hozzá és átöleltem, vigyázva, hogy ne legyünk útban az autósoknak. Ahogy elszáguldottak mellettünk, mi csak álltunk a felezővonalon. Fejem a vállára helyeztem és behunytam a szemem. Nyugalmat és boldogságot éreztem, mint aki megtalálta a helyét.

Hikaru pov

Úgy döntöttem, nem megyek vissza az étterembe, így újabb állást kellett keresnem.

- Normális vagy? – támadt rám Ran miközben leült hozzám az asztalhoz. Én közben az újságokat bújtam. – Most mégis miért nem tudsz ott maradni?

- Viccelsz? Azok után, ami történt? – vágtam vissza. – Ha Shou nincs ott, én már nem lennék itt.

- Már megint Shou – sóhajtott a szemét forgatva.

Megálltam a lapozgatásban és oldalra döntött fejjel meredtem rá, mint aki nem hiszi el, amit hall. – Mégis mi az, hogy megint Shou? Nem tehetek róla, hogy ő volt ott. Akárki más is lehetett volna, de ez nem lényeges. Az a lényeg, hogy azon a helyen nem figyelnek eléggé az emberre. Veszélyes – tettem hozzá az utolsó szót már alig hallhatóan.

- És mi van vele? – váltott témát Ran.

Hirtelen azt sem tudtam, kire gondol. – Kivel?

- Hát vele!

- Shou? Már eddig is nagy rajongójuk voltam, de most személyként is nagyon kedvelem. Kedves, figyelmes, és törődik másokkal. Akárhányszor találkoztam vele, mindig önzetlenül viselkedett, és nem is figyelt arra, hogy ez esetleg neki jó-e, vagy rossz.

- De ne feledd, hogy ő egy sztár! – emlékeztetett Ran, mintha szükséges lett volna. – Az a dolga, hogy kedves legyen a kamerák előtt. Én is bírom a bandát, de nem bízhatsz meg bennük teljesen, csak azért, mert jól néz ki és tehetséges. Ha jobban megismered, talán kiderül, hogy egészen más természet, mint eddig gondoltad.

- Ez úgysem jönne össze – sóhajtottam, majd kezeimet összerakva a plafonra néztem és ábrándozva megjegyeztem. – Ő olyan, mint egy csillag. Egy csodálatosan ragyogó, elérhetetlen csillag.

- És miért ez a csillag kell neked, ha van annyi más? – kérdezte Ran, majd rövid csend után folytatta. – Észre se veszed, hogy ellent mondasz magadnak.

- Álmodozni szabad, nem? – vágtam vissza.

- Viszont egy tizenkilenc éves lány ne nagyon ábrándozzon egy harminchárom éves pasiról! Hány év van köztetek?

- Csak tizennégy – vontam vállat.

- Csak.

Erre én csak poénosan kiöltöttem rá a nyelvem, majd nevettünk. Elraktam az újságokat, és elkezdtünk készülődni. Be akartam menni vásárolni, és Ran felajánlotta, hogy bevisz a városba munkába menet.

Hamarosan már a forgalomban próbáltunk előrébb jutni. Szerencsére Ran le tudott húzódni az egyik bolt közelében, ahova menni akartam. Sietve kiszálltam, majd hagytam, hogy minél előbb mehessen, hátha nem tud elindulni a hatalmas forgalom miatt. Integetve elbúcsúztam tőle, majd elindultam. Közben bedugtam a fülest a fülembe, és a zenétől felszabadultan kezdtem lépkedni. Pár méter után az első zebrához fordultam. Vártam, míg vált a lámpa, majd elveszve a gondolataimban, elindultam. Nem sok kellett hozzá, hogy elkezdjek énekelni, annyira élveztem az épp lejátszott dalt. Megfogtam a kis válltáskám szíját magam előtt, és ütemre kezdtem mozgatni rajta az ujjaim. Ekkor váratlan dolog történt. Újra.

Ahogy az út közepe felé közeledtem, úgy tűnt, mintha valaki megállt volna előttem pár méterre. Ránéztem. A nagy, lökdösődő tömegben mi két idióta álltunk az út közepén egymást bámulva. Szóhoz se jutottam. Egyenesen rám mosolygott. Vajon ez most véletlen volt? Fényes nappal sétálna ennyi ember előtt?

Amint a lámpa pirosra váltott, az emberek elfogytak a zebráról és csak mi ketten álltunk azóta a pillanat óta dermedten, hogy megláttuk egymást. Viszont nekem nagyon úgy tűnt, ez a találkozás csak engem ért váratlanul. Az autók elindultak, mire ő magához ölelt. A középvonalon álltunk, miközben körülöttünk száguldoztak az autók.

Annyira felkészületlenül ért az egész, hogy nem tudtam mit reagálni rá. Csak álltam a kezeimet a testem mellett tartva, amíg Shou átölelt. Fejét a vállamra hajtotta. Úgy éreztem, a világ lassított felvételként mozog körülöttünk, mégis olyan hamar eltelt az a pár perc. Hamarosan engedett az ölelésen, de még mindig közel állt hozzám, figyelve, hogy ne kerüljünk az autósok útjába. Talán nem volt szerencsés, hogy ott a forgalom közepén, de egyszerűen lehengerlő érzés volt. Hihetetlenül boldog voltam, mégsem bírtam felfogni, hogy ez valóban velem történik meg.

A lámpa váltott, és ahogy az emberek újra elkezdték ellepni a zebrát, Shou tett egy lépést hátra. Én még mindig csak álltam, mint akit megbabonáztak. A legtöbb ember csak elment mellettünk, viszont szerencsétlenségünkre akadt néhány tini, akik felismerték Shou-t. Először bizonytalanul közeledtek felé, „Ez nem Shou?” – kérdezgetve, majd egyre többen álltak körénk. Végre visszatértem a valóságba. Körülnéztem, majd megoldáson gondolkodva Shou-ra néztem. Szemével jobbra-balra nézelődött, de ő maga nem mozdult. Aztán hirtelen megragadta a kezem és a tömegen keresztül vergődve elkezdett húzni maga után. Lerohantunk az útról, de nem álltunk, meg elfordultunk jobbra, majd egy kis utcán át folytattuk tovább az utunk. Szerencsére nem jöttek utánunk, de a biztonság kedvéért nem álltunk meg. Futás közben Shou nem nézett hátra. Tekintetem az enyémet fogó kezére vándorolt. Elmosolyodtam. Szívemben újra éreztem azt a zaklatott lüktetést.

Nemsokára lassítottunk és csak sétáltunk. Shou valamiért nem engedte el a kezem, én viszont annyira zavarban voltam tőle, hogy elrántottam a kezem. Megköszörültem a torkom, amíg ő bocsánatot kért.

- M-mit keresel itt? – kérdeztem zavartan.

Rengeteg mindenre kíváncsi voltam, de fogalmam sem volt, hogy tegyem fel neki a kérdéseimet.

- Megláttalak és most itt vagyunk – felelte kissé bizonytalanul, félénken. Nem nézett rám miközben beszélt, ami csak még édesebbé tette. – Még a nevedet sem tudom.

A nevem? Mi van a nevemmel? – gondoltam magamban.

- Hikaru – nyögtem ki végre.

- A barátnőm a Takara’s étteremben dolgozik – hoztam fel valamilyen témát séta közben. – Ha lesz kedvetek, ellátogathattok néha. Bár tudom, sok a gond a rajongókkal és a riporterekkel, de megoldhatjuk. Nem messze van a Szivárvány plázától.

Teljesen megfeledkezve a napi teendőimről sétálgattam vele a város egyik lehető legnyugalmasabb részén. Próbáltam valami jó témát felhozni, de ideges voltam és semmi sem jutott eszembe.

- Oké – felelte mosolyogva.

Rövid csend után újra én szólaltam meg. - Olvastam néhány érdekes infót rólatok.

- Azokat olvashatsz – felelte nevetve.

- Igaz, hogy szereted a kávét? – kérdeztem aztán. Magam sem tudom, miért pont ezt, gyorsan ki akartam találni valamit.

Elmosolyodott és bólintott.

- És az, hogy első szerelmed az ovónénid volt?

Ahogy kimondtam, megbántam. Mégis mi közöm nekem ehhez? Jó lett volna, ha nem hallja meg, vagy gyorsan eszembe jut valami más, de mielőtt újra megszólalhattam volna, megelőzött.

- Az. De akkorra már általános iskolás voltam.

Bólintottam, majd rövid szünet után halkan azt mondtam: - Szerintem, aki ilyen korán szerelmes, az vagy nagyon romantikus, vagy perverz.

Felnevetett. - És én melyik vagyok? – kérdezte poénosan. Rám nézett, de én csak előre bámultam. Nem mertem ránézni.

- A romantikus – válaszoltam, majd poénból hozzáraktam: - Talán.

- Talán? – nevetett fel újra.

Nevetésének édes hangja volt, ami maga boldoggá tett. Gyönyörű mosolya volt, és élőben még szebb, mint a tévében.

Hamarosan elkezdett sötétedni. Már jóval kevesebb gyalogos volt az utcákon, de még mindig nem vehette le a sapkát. Hűvösebb is lett, így összehúztam magamon a kabátot. Shou megállt, rám mosolygott, és miután magáról levette, az én nyakamba tekerte a sálját.

- Ez tényleg nem szükséges – mondtam, de ő csak mosolygott.

Nem tudtam, miért ilyen velem. Egyáltalán miért keresett, de nagyon boldog voltam. Épp meg akartam tőle kérdezni, mikor hirtelen valaki megjelent. Váratlanul feltűnve egy lány ugrott Shou nyakába, olyan lendülettel, hogy a férfi megtántorodott és hátra kellett lépnie. A lány szorosan átölelte, majd engedett az ölelésen, majd Shou mindkét arcára adott egy-egy puszit.

Hirtelen rosszul éreztem magam. A lány szép volt, valamivel magasabb és idősebb is nálam. Tehetős családból lehetett való, amit első ránézésre megállapítottam a ruhái alapján.

- Sayuri – ismerte fel Shou. – Mit keresel te itt?

- Pár órája jöttem vissza Amerikából – felelte a lány végre elengedve az énekest. – Úgy örülök, hogy látlak. Rengeteg mesélni valóm van.

Azzal megfogta Shou kezét és húzni kezdte maga után. A férfi nem tudott mit tenni. Gondolom, nem akarta megbántani a lányt sem, de így meg nekem volt rossz. Azt hittem, már semmibe vesznek, de akkor Shou még visszanézett, száján némán egy „Sajnálom”-ot tátogott, majd bocsánatkérően rám nézett, elmosolyodott, és lassan eltűnt a lánnyal együtt.

Egy ideig csak néztem őket, amíg már a sötét miatt semmit sem láttam belőlük. Dermedten álltam, két kezemmel megmarkolva a sálat. Shou sálát. Sóhajtottam egyet, majd elindultam hazafelé.