A reménytelen szerelmes 2/2.

A következő szombat délelőtt Takeru egyedül volt otthon, és nagyban munkálkodott valamivel. Bárhova hívták a fiúk, ő azt mondta, nem ér rá. Nemsokára már megunták az egészet, és egyre inkább foglalkoztatta őket, mit csinál a barátjuk, a srácok felmentek hozzá, és akkor látták, hogy szorgosan írogat valamit, míg körülötte mindenfelé szétdobált és összegyűrt lapok voltak. Mikor a srácok beléptek a szobába, a fiú épp egy újabbat gyűrt össze és elhajította, amivel történetesen pont fejen találta Yujit.

- Mi a pokol ez? - hajolt le érte a fiú, majd szétnyitotta és elolvasta.

Chiyu is odahajolt hozzá, hogy láthassa, majd elgondolkodva megszólalt egy idő után. - Olyan, mint egy dal, nem?

- Szerelmes dal? - nézett rá döbbenten Yuji, majd mind Takerura emelték a tekintetük.

- Azt ne olvassátok már el! - kiáltott erre a fiú, aki talán még csak most vette őket észre, majd felugrott és összeszedte az összes jegyzetet, azt is, ami a barátja kezében volt.

- Mondd már el, mi folyik itt, Takeru! - kérlelte Masato, a fiú azonban felvetette, hogy menjenek el a játékterembe, mintha meg se hallotta volna.

A srácok nem firtatták tovább, tudták, hogy ha nem akarja, nem mondja el, így más irányból próbálták megközelíteni a dolgot.

Este a szokásos helyükön ültek a klubban, és amíg Shinpei Takeruval beszélgetett, a többiek kaptak az alakalmon, és Hiroshi felé fordultak.

- Hiroshi-san, volt itt Takeru egyedül? - kérdezte Chiyu megkockáztatva.

- Igen, vasárnap este - felelte a férfi.

A srácok reménykedve néztek össze. Lehetséges volt, hogy Takeruval itt történt valami, ha nem, nehezebb dolguk lesz, hogy kiderítsék.

- És nem volt furcsa? - kérdezte Yuji felvonva a szemöldökét.

Hiroshi erre elmosolyodott, majd sokatmondó pillantást vetett a fiúkra. – Eléggé. Egy ideje van egy úgy fellépőnk vasárnap esténként, szerintem köze lehet a dologhoz.

- Ki az? - kérdezték szinte egyszerre a fiúk.

- Nakagawa Mari.

- Miről beszélgettek itt? - karolta át egyszer csak Takeru Chiyut és Masatot mögéjük állva, majd teljes súlyával rájuk nehezedett, mire azok felnyögtek, és kelletlenül hátralökték.

- Hallottál azóta Rennékről? - hozta fel gyorsan a témát Yuji, hogy mentse a helyzetet. - Úgy hallottam, egész jól megvannak.

- Ez csak természetes, mit akarsz? - legyintett Takeru, majd visszaült a helyére.

A hazafelé úton csendben haladtak az utcán, ahol alig volt már valaki. Takeru boldogan lóbálta a táskáját, és mindenki előtt sétált pár méterrel, míg a többiek párosával haladtak.

- Mondd csak, Takeru! - szólalt meg egyszer csak Chiyu, mire a fiú kíváncsian fordult feléje, és hátrálva haladt tovább. - Ismered Nakagawa Marit?

- Kit? - nézett rá a fiú értetlenül, majd oldalra döntötte a fejét. - Kicsoda?

- Vasárnap esténként lép fel a Club13-ban - közölte Shinpei, mire Takeru megtorpant.

- Azt ne mondd, hogy a nevét sem tudtad - sóhajtott Masato.

- Miért tudnám? Nem ismerem - kiáltott fel Takeru, majd visszafordult és még jobban növelte a távolságot közte és a fiúk között.

Yuji odarohant hozzá, kezét pedig a nyakába lendítette és huncut mosollyal ránézett. - Tetszik neked? Mari-chan?

Takeru végig előre bámult, tekintetéről semmit nem lehetett leolvasni, kezei pedig a zsebeiben nyugodtak.

- Szerelmes vagy? - mosolygott rá megjelenve mellettük Chiyu is.

- Dehogy is! - ellenkezett továbbra is Takeru, miközben lerázta magáról Yuji kezét. - Tudom milyen az, és ez nem az. Biztosan nem – az utolsó két szót nyomatékosan ejtette ki, és mielőbb szeretett volna szabadulni, vagy témát változtatni, ez alkalommal viszont a fiúk nem hagyták ennyiben.

- Persze, hiszen hány embert összehoztál már - lépett Chiyu mellé Shinpei. - Jobb vagy, mint egy kerítőnő.

- Hagyjatok lógva! - dörmögte alig hallhatóan Takeru.

- Srácok! - szólalt meg ekkor Chiyu, majd Takerura sandítva folytatta, várta a fiú reakcióját. - Nem lehet Mari-chan. Gondoljatok csak bele! Takeru sose tudna beleszeretni. Mari-chan imádja a balladákat, amit Takeru nem. Állítólag nincs jó hangja és nem is szép...

- Nem is igaz! - torpant meg ekkor Takeru. - Igaz, hogy a balladákat szereti, de az ő hangjával gyönyörű is. Még engem is meghatott. Tehetséges, szép, és ne merjen senki ilyeneket mondani róla.

- Mégis kedveled - mosolyodott el halkan Yuji.

Takeru keze ökölbe szorult és hirtelen elöntötte a forróság. A földre szegezte tekintetét, majd felkiáltott. - Akadjatok le rólam!

Mielőtt bárki bármit is mondhatott volna, elrohant, a többiek pedig csak néztek utána.

- Végre őt is megtalálta - sóhajtott fel Chiyu elmosolyodva.

Másnap röviddel nyitás előtt Shinpei jelent meg a Club13-ban. Nagy volt a készülődés. A takarítást esténként szokták végezni, de azon kívül is még sok volt a munka. Shinpei körülnézett, Hiroshi viszont nem volt a helyén. Páran a színpadnál szorgoskodtak, és az asztalokon lévő díszeket tették rendbe. Végül megjelent Hiroshi, mire Shinpei azonnal odament hozzá.

- Hát, te? - nézett rá a férfi meglepetten. - Kicsit korai vagy, nem? Csak egyedül?

- Ühüm - bólintott a fiú, majd anélkül, hogy leült volna, folytatta. - Hé, Hiroshi-san! Mondd csak, Mari-chan itt van?

- Mari-chan? - húzta fel a szemöldökét a férfi, látszólag a megszólításon lepődve meg, de inkább nem kérdezett rá. - Igen, valahol itt kell lennie. Ma ő lesz az első.

- És melyik az? - kérdezte Shinpei, mivel ő még nem is látta a lányt.

Hiroshi a kérdésre majdnem elnevette magát, de helyette csak körbenézett, és hamarosan meg is pillantotta a lányt az öltözőkből kifelé jövet. Egy férfivel beszélgetett, aki zongorán kísérte néhány dalnál.

- Ott, ő az - mutatott felé Hiroshi.

Shinpei megköszönte és már el is indult a lány felé. Mire odaért, a férfi épp távozott, a lány pedig a színpad felé vette az irányt, ám mielőtt fellépett volna az első lépcsőfokra, a fiú megszólította.

- Elnézést! Te vagy Nakagawa Mari?

- Igen - mosolygott rá a lány. - Miben segíthetek?

- Shinpei vagyok - mutatkozott be a fiú, miközben idegességében a tarkóját dörzsölgette, majd leemelte kezeit és ujjaival kezdett játszani maga előtt. - Meg szeretném kérdezni, ma meddig maradsz?

- Az elején lesz két dalom, utána megyek - felelte a lány kedvesen csengő hangon. - Miért?

- Hát... csak... szeretnénk... mármint nekünk is ... az egyik barátomnak lesz egy előadása, és esetleg...

- Megvárom - fejezte be a lány mosolyogva, hogy megkönnyítse a fiú dolgát. Egy ideig még beszélgettek, majd a lány észbekapott, mennyi az idő. - Ha nem haragszol, most viszont mennem kell hangolni, mindjárt kezdek.

A fiú bólintott, a lány pedig felment a színpadra és előkészült.

Nyitás után a vendégek sorba özönlöttek be. Shinpei a pultnál várta meg a srácokat, akik a terv szerint még az első számra odaértek volna, azonban sehol sem látta őket., így kezdett kicsit aggódni.

A srácok már indultak volna, ám Takeru még mindig a szekrényben matatott.

- Meddig fog még tartani? - nyögött fel Yuji.

- Nem mindegy, mit veszel magadra? Miért kellene kiöltöznöd? Eddig sem számított, hogy nézel ki - játszotta magát Chiyu.

- Kell egy kis változás - dünnyögte Takeru miközben elgondolkodva próbált dönteni két póló között.

- Ma élő adás lesz, ugye? - nézett Masato Chiyura, aki azonnal vette a lapot.

- Igen, úgy hallottam, egy lány lesz az első fellépő.

- Már elkezdődött - nézett az órájára Yuji, aki szintén belement a játékba. - Szerintem őt már nem látjuk.

Takeru erre egy pillanatra lefagyott, majd az egyik pólót visszadobta, kivett egy nadrágot és rohant a fürdőbe átöltözni, a többiek meg csak mosolyogtak, majd szinte már nevettek, mikor pár perc múlva ki is jött, és már rohant a cipőjéért.

Végül elindultak, és még a második számra oda is értek. Takerut most is elragadtatta Mari hangja, de igyekezett nem feltűnő lenni, és leleplezni magát a fiúk előtt. Nem is tudva róla, hogy azzal már elkésett.

Elindultak a pult felé, ám ahelyett, hogy leültek, volna, Shinpei indult meg feléjük, majd elhívták Takerut a színpad mellé.

- Mi az? - nézett körbe barátain a fiú értetlenül.

Yuji ekkor felemelte a falhoz támasztott gitárt és barátja kezébe nyomta.

- A következő szám a tiéd - közölte a fiúval, aki döbbenten nézett a hangszerre, majd barátaira.

- Hogy?

- Figyelj! Tudjuk, hogy tetszik Mari-chan - kezdte Chiyu, és leintette a fiút, mikor az közbe akart szólni. - Nem kell tagadnod, mert nincs értelme. Tudjuk, hogy jó... kerítőnő vagy, de mikor rólad lenne szó, te magad is bátortalan vagy, így rajtunk a sor, hogy segítsünk neked.

- Hogy? - ismételte Takeru, ugyanis többre nem telt tőle mindezek után.

- Játszd le a dalt, amit írtál, és mondd el Mari-channak, mit érzel, mielőtt késő lesz! - mondta ki Shinpei mindenféle köntörfalazás nélkül.

- És ha már van barátja? Semmit sem tudok róla.

- Annyit tudsz, amennyi kell, a többit meg megtudod később, ha jobban megismertétek egymást - szólt közbe Masato is. - Ez azonban nem fog megtörténni, ha nem teszed meg az első lépést - tette még hozzá egy kacsintás következtében.

Takeru számára ismerősen csengtek a szavak, hiszen már számtalanszor elhangzottak a szájából.

- A barátja miatt pedig nem kell aggódnod - tette hozzá Shinpei, mire Takeru kérdőn nézett rá. - Hé, kik vagyunk mi, hogy félkész munkát végezzünk? Nyugi!

- Értsd úgy, hogy megadjuk neked a kezdőlökést – vette át a szót Chiyu. - A többi rajtad áll, úgyhogy el ne cseszd!

Mari-chan befejezte a dalt, majd meghajolt az ujjongó közönség előtt, és lejött a színpadról. Ekkor a srácok a lépcső felé lökdösték Takerut, aki bizonytalanul akasztotta a gitárt a nyakába és elindult a mikrofon felé.

- Sziasztok! - kezdte, mire síri csendben várta mindenki, mit fog mondani. Segélykérően nézett a srácokra, akik csak intettek neki, hogy monda tovább. Nagy nehezen sikerült összeszednie magát és egyre magabiztosabban folytatta. - Öhm... Sokszor láthattatok már, hiszen hetente járunk ide a barátaimmal, azonban ez az első alkalom, hogy itt állok fent a színpadon. Elég ideges vagyok, de ugyanakkor izgatott is. Ez egy különleges este számomra. Lenne egy dal, amit szeretnék lejátszani nektek. Ez... valójában egy különleges személynek íródott, aki most itt van köztetek. Remélem, magára ismer az illető, és tetszeni fog neki.

A gitárért nyúlt, és idegesen belekezdett a dalba, azonban pár hang után el is rontotta, és még feszültebben folytatta, mintha minden rendben lenne. A közönség néma csendben hallgatta, ahogy énekelt, amíg a színpad mellett álló fiúk Marit kezdték keresni, ahogy a színpadon álló Takeru is.

Hangja lágyan, ugyanakkor szépen csengett. A dallam egyszerű volt, az ének mégis kiszínezte és sokkal szebbé tette. Minél több idő telt el, Takeru annál magabiztosabbá vált. A közönség pozitív véleménnyel volt róla, és ennek a srácok is örültek.

Végül a dal végén leengedte a gitárt, majd ellépett a mikrofontól és minden bátorságát összeszedve elkiáltotta magát.

- Szeretlek, Mari-chan!

A közönségben nyüzsgés támadt, Takeru pedig végre kiszúrta a döbbenten álló, nagy szemeivel a fiúra meredő lányt, mire azonnal leugrott a színpadról, és odament hozzá. Mari dermedten állt, és figyelte, ahogy a fiú közeledik feléje.

- Sz-szép volt a dal - nyögte ki idegesen.

Közben újabb fellépő jelent meg a színpadon, a buli pedig folytatódott tovább, ám ők ketten fel se vették.

- Akkor? Mi a válaszod? - nézett kíváncsian Takeru a lányra.

Mari mosolyogva bólintott, majd átölelte a fiút, és táncolni kezdtek.

Közben a srácok dolguk végeztével visszamentek a pulthoz, és büszkén néztek Takeruékra.

- Micsoda reménytelen alak - jelentette ki Chiyu. - Mindenkit összehoz mindenkivel, a saját érzéseit mégsem ismeri ki.

- Inkább csak nem vallja be magának - javította ki Masato, mire Chiyu csak nevetve legyintett.

Fellelkesülve koccintottak, majd elkezdtek beszélgetni. Közben a táncparketten Takeru és Mari kitűntek a tömegből. Mintha körülöttük zajlott volna minden, ők lettek volna a középpontban. Mari mosolyogva hajtotta fejét a fiú mellkasára, miközben aprókat lépdeltek jobbra-balra. Egyáltalán nem követték a dal ritmusát, ami idővel pörgősebbé váltott. Számukra minden más megszűnt a másikon kívül és csak élvezték a pillanatot.

A reménytelen szerelmes 1/2

A Club13-ban újra zajlott az élet, a vendégek felettébb élvezték a bulit. Táncoltak, nevettek, és beszélgettek. A DJ hajlott arra, hogy azokat a dalokat játssza, amit kérnek tőle, így még nagyobb siker volt. Sokan voltak, de nem kellett tolonganiuk, a táncparketten is szabadon mozoghattak, és üres asztalokat is találhattak. A pultnál öt fiú ült, akik az egyik csapossal beszélgettek, időnként ránézve a táncosokra, miközben iszogattak. Félig befelé fordultak, egyikük fészkelődött állandóan, és ide-oda pörgött a széken, mint egy kisgyerek.

- A mai napot is kipipálhatjuk - nézett szét mosolyogva Chiyu, túlordítva a zenét.

- Mi az, hogy "mi"? - csattant fel a csapos. - Ti nem csináltatok semmit.

Takeru ekkor abbahagyta a pörgést, majd a pultra rakta a kezeit. Egyik kezével a fejét támasztotta, míg a másikon lévő ujjaival a pulton kezdett dobolni.

- Mi az, hogy semmit? - háborodott fel, bár egyáltalán nem volt mérges, csak mosolygott. - Törzsvendégek vagyunk. Mi ez, ha nem támogatás?

- Púp a hátamon - felelte a fiatal férfi, mintha teljesen egyértelmű lett volna a válasz.

- Ugyan már, Hiroshi-san - nyafogott Takeru. - Tudom, hogy szeretsz. Engem ki nem bír?

- Soroljam? - hajolt előre Yuji, hogy láthassa Takerut, ugyanis Chiyu és Masato épp köztük ültek.

Takeru a szemét forgatva nézett rá, majd hátat fordított a pultnak.

- Tudod, pont az ilyen kinyilatkoztatásaid miatt vagy idegesítő - folytatta Yuji, Takeru azonban nem is figyelt rá.

- Meg még sok másért is - dünnyögte az orra alatt Shinpei. Hangját szinte elnyelte a zene és a poharát is a szája elé tartotta, a mellette ülő Takeru mégis szúrós tekintettel nézett rá, mire idegesen megköszörülte a torkát, és a fiúra mosolygott. Szerették egymást húzni, nagyobb veszekedés sosem volt belőle, már megszokták, mégse tudták kibírni, hogy ne oltogassák a másikat.

Takeru újra a táncparkett felé fordult, pár percig nem szólalt meg egyikőjük sem. Az egyik vendég odament a DJ-hez, egy darabig beszélgettek, majd egyedül hagyta a férfit. A következő dal egy lassabb szám volt, amit valószínűleg az a vendég kérhetett. Gyönyörű dal volt, amit egy hölgy énekelt, Takeru mégis csak fintorgott.

- Mi az, nem tetszik? - nézett rá Masato mosolyogva.

Takeru csak legyintett, mire a többiek felnevettek. Mind inkább a rockosabb, pörgősebb stílust szerették, de talán Takeru volt az, aki a leginkább ragaszkodott csak ahhoz az egy stílushoz.

Hiroshi letörölte a pultot, a fiúk pedig megitták az italukat, majd fizettek.

- Mehetünk, Takeru? - fordult Masato a fiúhoz, indulásra készen.

Takeru nem felelt egyszerre, valamit igen csak bámult, végül mosolyogva megrázta a fejét.

- Várjatok még! - szólalt meg. - Itt van Renn.

A fiúk követték társuk tekintetét, és hamarosan meg is pillantották az említett fiút. A bejárattól nem messze állt, és zsebre tett kézzel nézelődött.

- És? Mi van akkor? - kérdezte kelletlenül Chiyu.

- Láttátok Aimi-chant, ugye? - nézett végig a srácokon Takeru ravasz mosollyal. Valamiben sántikált, a fiúknak pedig rossz érzésük volt.

- Ugye nem azt akarod már megint csinálni? - nyafogott Yuji, mint akinek már elege van mindenből.

Takeru csak mosolygott. - A 3-as asztal üres - jelentette ki, majd Renn felé véve az irányt kilőtte magát.

- Már megint kezdi - sóhajtott fel Shinpei a fiú után nézve, miközben visszaült a székre.

- Hogy nem unja már meg! - forgatta a szemét Chiyu. - Csatlakozzunk?

- Sok veszteni valónk nincs - vont vállat Masato, mire sorba elindultak, hogy újra akcióba lendüljenek. - Ahogy választásunk se.

Hiroshi mosolyogva nézett utánuk, miközben csak a fejét rázta. Rég óta jó barátok voltak, főleg Takeruval, akit már kiskora óta ismert, a fiú azonban mindig tudott meglepetést okozni számára.

- Renn! - kiáltott Takeru, mikor odaért a fiúhoz, aki mosolyogva fogadta őt.

- Takeru, jó látni téged. Régóta itt vagy?

- Egy ideje. Hogy tetszik a buli?

Renn egy fél pillanatra elgondolkozott, majd elmosolyodott. - Jó, mint mindig. De rég láttalak. Mi újság veled?

- Nem volt az olyan régen - legyintett Takeru, majd egy ideig hallgattak. Szétnéztek a klubban, ahol még mindig sokan mulattak. Takeru egyszer csak barátja felé fordult. - Nem ülünk le? - bökött az asztalok felé, mire Renn csak bólintott.

Elindultak, ám mielőtt odaértek volna, Takeru megtorpant.

- Hozok valamit inni - közölte, majd azonnal el is indult, Renn pedig helyet foglalt egy üres asztalnál. Egyik kezét a combjára helyezte, míg a másikat a kanapé karfájára rakta, ujjait pedig az ütemre mozgatta. Egy ideig nézelődve várakozott, majd meglátta Chiyuékat, akik épp elhaladtak volna mellette, ám mikor észrevették, megtorpantak.

- Oh, hello, Renn! - kiáltott a fiú, Renn pedig akkor vette észre, hogy nincsenek egyedül. Tekintete a társaságukban lévő lányt fürkészte, aki a táncparkett felé nézett, miközben a mellette álló Shinpeijel beszélgetett. Masaru oldalba bökte a fiút, mire annak eszébe jutott, miért is jöttek.

- Aimi-chan? - nézett a lányra, majd a velük szemben ülő fiúra. – Renn? Készíthetünk egy képet? Emlékként?

Felemelte a telefonját, Aimi pedig zavartan leült Renn-nel szembe. Shinpei már épp megnyomta volna a gombot, ehelyett azonban csalódottan emelte le a kezeit.

- Mi ez már? Nem fértek bele - közölte velük. - Aimi-chan! Megkérhetlek, hogy ülj Renn mellé?

Aimi és Renn is kellően meglepődtek, és még kínosabbra vált a helyzet számukra, de végül a srácok addig-addig nógatták a lányt, míg végül megadta magát.

- Nézzetek ide! - emelte fel a telefont újra Shinpei. - Mosoly!

Mindketten elmosolyodtak, azonban megtartották a tisztes távolságot egymástól.

- Renn! - nézett rá jelentőségteljesen Chiyu. - Egy bulin vagyunk. Ne legyetek ennyire feszültek, csak érezzétek jól magatok!

Renn vonakodva átkarolta Aimit, míg a másik kezével egy peace jelet mutatott.

- Így már azért jobban tetszik - nyugtázta Chiyu, miközben Shinpei elkészítette a képet.

- Hello-mello! Két melon szóda rendel! - jelent meg ekkor Takeru, majd az asztalnál ülők elé helyezte a két poharat. - Jó szórakozást!

Magukra hagyták Rennt és Aimit, akik idegesen néztek a srácok után.

- Minden rendben lesz? - kérdezte úton a pult felé Chiyu Takerut.

- Naná - kacsintott a fiú magabiztosan, és büszkén, majd szinte felugrott az egyik bárszékre.

- Hogy ment? - kérdezte mosolyogva Hiroshi, miközben mind helyet foglaltak, majd töltött is a srácoknak még egy pohárral.

- Nézz csak oda! - bökött az asztalok mellé Takeru széles mosollyal az arcán.

Újabb nap, mikor büszke lehetett magára. Számtalanszor eljátszotta már. Akárhányszor értesült róla, hogy az egyik ismerősének tetszik valaki, nem hezitált egy percig sem, és kieszelt valamit, amivel összehozhatja őket. Azóta mindenki megvan, és még köszönetet is mondtak, amiért segített nekik megtenni az első lépést. Ezt várták el Rennéktől is.

Renn régi barátjuk volt, akivel pár hete összefutottak ebben a klubban, hosszú kihagyás után. Egy alkalommal szó esett arról, hogy tetszik neki valaki, és amikor Aimi feltűnt, Takeru azonnal vette a lapot. Renn szinte kifordult magából a közelében. Megszeppent lett, és hallgatag, annak ellenére, hogy egyébként mindig kedves, és bőbeszédű srác volt. Takeru tudta, hogy ilyen szempontból önbizalomban szenved, így kicsit besegített neki.

Amíg a srácok a pultnál élvezték tovább a bulit, időnként az asztalok felé pillantva, Renn és Aimi csendben iszogatták az üdítőket, miközben szívük egyre hevesebben vert. Aimi sem érzett másképp a fiú iránt, mint Renn iránta, mégsem tudták, hogy vallhatnák be. Fura volt a helyzet számukra, és legszívesebben elmenekültek volna, de úgy gondolták, ha most nem, akkor soha. Aimi gondolatban megpróbálta megfogalmazni, ami a szívét nyomta, ám Renn úgy tűnt, egy idő után feladta, ugyanis, visszarakta a poharat a helyére, majd szó nélkül felállt, és zsebre tett kézzel elindult.

Aimi megijedt és gondolkodás nélkül utána kapott, megragadva a karját. Behunyta a szemeit, kizárta gondolatban a körülötte lévő embereket, még a zene is halkabbnak tűnt, ahogy ott álltak, nem hallottak semmi mást zakatoló szívük hangján kívül. Renn megtorpant és a döbbenettől ledermedt.

- Szeretlek, Renn! - kiáltott a lány. - Attól a pillanattól kezdve kedvellek, hogy először találkoztunk. Nem mertem bevallani, mert féltem a következményektől. Féltem, hogy te talán nem így érzel, de most... Úgy érzem, már nem bírom tovább. Ha most nem tudom elmondani, akkor soha sem fogom tudni.

Renn megfogta Aimi kezét, amivel a karját fogta, mire a lány döbbenten nézett fel rá. Levette magáról, majd szembefordult a lánnyal, és megfogta a másik kezét is.

- Renn! - nézett fel rá Aimi csillogó szemekkel, mire a fiú elmosolyodott, majd a következő pillanatban átölelte őt.

- Ezzel is megvolnánk - nyugtázta Takeru, mikor látták, hogy mindketten visszaülnek az asztalokhoz, és beszélgetni kezdenek. Kiitta a poharát, majd felállt.

- Mehetünk! - jelentette ki és már el is indult, meg sem várva a többieket. - Viszlát, Hiroshi-san!

A férfi csak intett, miközben a többiek követték a fiút, a buli pedig folytatódott tovább.

Másnap a srácok egész nap a játékteremben voltak. Takeru, Shinpei és Chiyu autóversenyeztek, Masato és Yuji pedig a vakondot ütötték. Több kört is játszottak, de mint mindig, most is veszekedés lett a vége, ami nevetésbe és poénos kötekedéssé alakult, utána pedig viszonylag korán hazamentek. Takeru épp a fürdőszobából jött vissza, a nyakában lévő törülközővel törölgetve a haját, mikor hallotta a telefonja csörgését. Kezébe vette a készüléket, a kijelzőn pedig Hiroshi nevét látta. Üzenete jött, amiben a férfi közölte, hogy megtalálta az egyiküknek a napszemüvegét.

Takeru azonnal rájött, hogy az valószínűleg az övé lehet, és talán Hiroshi is tudhatta, ha neki küldte az üzenetet. Gyorsan megszárította a haját, fél óra múlva pedig már ott is volt a Club13-ban.

Ahogy belépett, a zenére azonnal felfigyelt. A bejárati ajtó után egy lépcső vezetett le a klubba. Takeru minél lejjebb ért, annál biztosabb volt benne, hogy ezt nem a tegnapi DJ játssza. Sőt, sokkal inkább tűnt élőben előadottnak.

Kíváncsian lépett be, és az ajtónál azonnal meg is torpant. A tegnapi tomboló tömeg, most lassan andalgó, ide-oda lépkedő párocskákra váltott. A színpadon egy lány ült, gitárral a kezében, egy balladát énekelve. Gyönyörű és egyedi hangja volt, minden érzelmét átvitte a dalba, tejes átérzéssel énekelt, amitől még szebb lett az egész. Takeru csak nézte és nézte, még a szája is tátva maradt. Nem találta érdekesnek a balladákat, ez a dal mégis hatott rá. Átérezte az előadó érzéseit, ám egy idő után már meg sem hallotta a hangját. Minden elhalkult számára, az idő lelassult, ő pedig csak nézte az éneklő lányt, aki egyre fényesebben ragyogott.

A valóságba az rántotta vissza, mikor valaki be akart jönni, ám az ajtót nekilökte, mivel még mindig ott állt, ahol percekkel ezelőtt, mikor maga is megérkezett. Takeru zavartan lépett odébb, miközben a két új vendég elindult az asztalokhoz. A fiú megköszörülte a torkát, még egyszer futólag a lányra pillantott, majd elindult a pult felé és a szokásos székre leült.

- Látom, tetszik - nézett rá sokatmondóan Hiroshi, miközben eléje rakta a szemüvegét.

- M-miről beszélsz? - nézett rá összeráncolva a homlokát Takeru, majd megfogta a szemüvegét, azonban nem indult el. Helyette hátrapillantott a színpadra, ahol még mindig a lány énekelt.

- Azt hittem, nem bírod a balladákat - folytatta Hiroshi mosolyogva. Teljesen átlátott a fiún, nem volt értelme tagadnia, ám tudta, hogy Takeru nem az a típus, aki ilyet könnyen beismer.

- Milyen balladákat? Ez... ez nem ballada - mutogatott a fiú idegesen össze-vissza, miközben megmagyarázta a semmit. - Ez csak egy szép, lassú dal, ami egészen véletlenül hasonlít a balladára. És egyébként is nem a stílus, hanem az előadó alapján lesz egy dal jó. Nem tudsz te semmit.

Lemondóan legyintett egyet, mire Hiroshi csak mosolyogva rázta a fejét. A dalnak hamarosan vége lett, a lányt pedig felváltotta egy banda, akik már felpörgették a hangulatot. Takeru még mindig a pultnál ült és magyarázott Hiroshinak, annak ellenére, hogy a férfi már követni se bírta. Időközben fogadta a rendeléseket, beszélgetett mással, Takeru viszont szüntelenül mondta a magáét, észre sem véve, ha a férfi időnként máshoz is beszélt.

- Egy melon szódát kérek - ült le egyszer csak valaki a fiú mellé, mire az egyik pillanatról a másikra ledermedt, mikor látta, ki az.

A lány, aki az előbb énekelt, most ott ült Takeru mellett és kedvesen mosolygott rá, amit a fiú egy félresikerült mosollyal tudott viszonozni, majd lassan összeszedte magát.

- Szép volt a dal - szólalt meg zavartan, miközben a lány megkapta az italát.

- Köszönöm. Örülök, hogy tetszett - mosolyodott el a lány, majd rövid csend következett, amit szintén a fiú tört meg.

- Az előbb... - kezdte kissé vonakodva, de meg kellett tennie, mert aggódott, hogy a lány hülyének nézi. - Nem beszéltem ám magamba, nem őrültem meg, én csak, Hiroshinak magyaráztam. Bár ő nem hallgatott rá, így folytattam a gondolatmenetet hangosan. Talán furának tűnhettem, de egyáltalán nem vagyok az. Teljesen átlagos személy vagyok.

- É-értem - bólintott bizonytalanul a lány, miután a fiú egy szuszra elhadarta a mondandóját. - Te is szereted a balladákat?

- Hogy? Balladák? Persze, ki ne szeretné őket. Csodálatosak.

- Ennek örülök - mosolyodott el a lány, mire Takeru újra zavarba jött. Egészen elpirult, és furán érezte magát, így elkapta a tekintetét. Ilyet még eddig sosem tapasztalt, és nem volt benne biztos, mi is az.

A továbbiakban nem tudott, mit mondani, pedig szorgosan törte a fejecskéjét. Gondolta, megkérdezni a nevét, de nem tudta, mégis hogy tegye fel a kérdést. Addig-addig gondolkozott, míg a lány kapott egy üzenetet, és távozott.

Másnap a srácok Chiyunál voltak, és videójátékoztak. Mindenki teljesen fel volt pörögve, Takeru viszont olyan volt, mint aki el van varázsolva. Egész végig csak ült a kanapén egy párnát ölelve és mosolyogva bámult a semmibe.

Ez a srácoknak is feltűnt, és nem tudták, mi lelte hirtelen.

- Takeru? - nézett rá Shinpei kíváncsian.

- Hé, Takeru? - bökte oldalba Yuji is, mikor a fiú nem reagált.

Mind a négyen összenéztek, aztán Takeru végre megszólalt.

- Srácok! - kiáltott fel felpattanva az ágyról, amit olyan hirtelen tett, hogy a mellette ülő Yuji majdnem frászt kapott. - Menjünk a Club13-ba vasárnaponként!

- Mi? - néztek rá a többiek, mire Takeru visszadobta magát a kanapéra.

- Mi a fene ütött beléd? Eddig mindig szombatonként mentünk - nézett rá Masato értetlenül.

- Akkor menjünk mindkét nap! - jelentette ki végül Takeru, majd újra felpattant. - Oké?

Mosolyogva végignézett a barátain, majd elrohant, a srácok pedig értetlenül néztek utána.

- Hát, ennek meg mi baja van? - kérdezte szinte gépiesen Chiyu.

- Paaaaaaasz - nyújtotta el a magánhangzót döbbenetében Shinpei.

First kiss - 17. fejezet

Shou pov

Másnap reggel mikor megérkeztünk az ügynökséghez, az igazgató irodájába hívattak minket. Csendben helyet foglaltunk a kanapén, amíg a menedzserrel tárgyaltak valamiről. Halkan beszélgettek, és az arckifejezésük most sem árulkodott jó hírről. Egy idő után a menedzser kiment, az igazgató pedig felénk fordult.

- Kezdjük egy kevésbé fontossal, csak úgy tájékoztatásképp – kezdte, miközben összekulcsolt a kezeit az asztalra helyezte. – A ma esti bulin a SuG Takeruja és a ViViD Kokija lesznek a DJ-k. Esetleg szeretne valamelyikkőtök csatlakozni, mert akkor Takeru szívesen átadja a helyét, azt mondta?

- Nem, köszönjük – feleltük egy emberként.

Minden évben ők voltak a DJ-k, és már megszoktuk. Persze a lehetőség mindenkinek megvan, de ők a legjobbak, és szívesen elvállalják. Amíg mi többiek iszogatunk és szórakozunk, ők csak beállítják a zenéket, még csak nem is ihatnak alkoholt közben, és nem hagyhatják el a helyüket. Szokott néhány probléma is akadni a berendezéssel néhányszor, ami persze nem az ő hibájuk, de mégis ügyesen meg szokták oldani. Értenek a technikai cuccokhoz, és bármikor lehet hozzájuk fordulni ezzel kapcsolatban. Mindemellett olyan energiája és kisugárzása van mindkettőnek, ami alkalmassá teszi őket erre a feladatra. Talán mindenki egyetért abban, hogy ők a lehető legjobb választás.

- Egyhangú döntés, ahogy mindig – folytatta a menedzser meglepettség nélkül. – Akkor tovább. Alig hogy megúsztuk az imposztoros esetet, jött egy másik. Nemrég volt Shou botránya azokkal a képekkel. Azt hittük, lenyugodtak, de a háttérben nagyon is aktívak.

Rosszat sejtettem, de az igazgató szokásához híven mindent nyugodtan és lassan vázolt fel. Talán azt remélte, ha higgadt marad, mi sem reagáljuk túl, vagy annyira nem húzzuk fel magunkat rajta. – Amikor volt az Ever Green Entertainment színészi meghallgatása, ott voltál, Shou? – kérdezte rám szegezve a tekintetét.

A srácok rám néztek, én meg tudtam, hogy újra bajba kerültem. Egy ideig haboztam, majd némán bólintottam, Ozaki-san pedig folytatta. Csak tudtam volna, miért éreztem úgy magam, mint egy kihallgató szobában. Furcsa érzés volt, a legrosszabbak közül való. – Az a sérülés az arcodon? Ott szerezted?

Újra bólintottam, mire egy pillanatig az asztalt kezdte bámulni. Hirtelen idegesnek tűnt, míg én aggódva emeltem a kezem az arcomhoz, és megsimítottam a sebet az arcomon. Sminkkel nem lehetett eltűntetni, így várnunk kellett még egy darabig, de a koncerten állítólag már nem fog problémát jelenteni.

- Miért voltál ott? – kérdezte az igazgató, miközben próbált nyugodt maradni. Mielőtt azonban felelhettem volna folytatta, mintha nem is érdekelné a válaszom. – Tegnap délután felkerestek, miszerint az egyik néző adott egy fényképet az egyik csatorna riportereinek. Ez a néző rájött arra, hogy ott szerezhetted a sérülésed és te voltál az, aki levitte a színpadról azt a lányt. Ha ebből megint botrány lesz, márpedig nagyon valószínű, tudod, mit kell tenned?

Egymásra néztük, míg a többiek csak némán figyeltek ránk. Ismét bólintottam. A kezeim ökölbe szorultak. Ideges voltam, dühös és aggódtam. Nem tudtam elhinni, hogy bárhova megyek, bármit csinálok, azzal csak gondot okozok Hikarunak.

- Milyenek a fényképek? – kérdeztem egy idő után. – Látszik Hikaru?

Ozaki-sanon látszott, hogy nem épp ezt a kérdést várta, de ez is fontos volt, és nekem a legfontosabb. – Homályosan igen. Viszont pontosan még az sem hogy eltalált volna az a dobozka, hiszen szemüvegben és maszkban is voltál, amit nagyon jól tettél. Az viszont biztos hogy arra repült, és ha elmondják, amit láttak, az a sok ember pedig megerősíti, akkor az már magában gond.

- De hogy mondhatják, hogy Shou volt? Az arcát nem látták, nem? – szólalt meg Tora a védelmemre kelve.

- Nem, de bármilyen hülye is az ember ezt összeköti. A sérülés Shou arcán épp olyan, amit okozhatott az a dobozka.  Magasságban, alkatban is megfelelsz, és miért ne lehetnél az ügynökségnél, mikor olyan sztárok dolgoznak ott, akik közeli barátotok? Valamit ki kell találnunk, hogy szerezted.

- És honnan van a kép? Mióta engednek be oda fotósokat? – tette fel a következő remek kérdést Saga.

- Úgy tűnik, a zűrzavar kitörését mindenképp rögzíteni akarta és több képet is csinált, szerencsére nem túl jó minőségűek. Akkor senki nem figyelt, ki csinált képet, vagy videót, mindenki le akarta állítani a zűrzavart.

- Baromi jó! – kiáltott fel Nao, mire újra rossz érzésekkel töltött el ez az egész. Szégyelltem magam, hogy állandóan én vagyok, aki miatt bajban van a banda és Hikaru is. Egy volt a ritka alkalmak közül ez is, mikor úgy éreztem, nem akarok tovább híresség lenni. Elegem volt a botrányokból, amik mostanában többek, mint eddigi pályafutásunk során összesen, de nem tudtam, mit tehettem volna. Én is élni akartam, és élvezni az életet a zenélésen kívül is. Miért ne mehetnénk mi is bárhova, miért kell a négy fal közé bezárva lennünk, vagy úgy beöltözni, hogy anyánk nem ismer ránk, és miért ne lehetne barátnőnk? Az újságíróknak is meg kellett élni valamiből, de mindig is úgy gondoltam, hogy az olyanok, mint ők, akik más emberek keserűségéből kapnak nyereséget, a legaljább fajta. Rosszul voltam tőlük, és nagyon elegem volt a helyzetből. Általában mindent higgadtan megtudtunk beszélni, ez alkalommal viszont a fáradtság és a sok idegeskedés miatt, nyűgös voltam, és úgy éreztem, bármelyik pillanatban leállok dilizni és toporzékolni, mint egy kisgyerek. Ki akartam tombolni magam, kiengedni a sok, felgyülemlett negatív érzelmeket, ezek azonban egyre inkább szorítottak ott belül, és ez pocsék érzés volt.

Nem is jöhetett volna jobbkor, hirtelen megcsörrent a telefonom. Anélkül, hogy ránéztem volna a kijelzőre, felvettem és egy sóhajtás kíséretével beleszóltam, mire a többiek félbeszakították az ötletelést.

- Igen, tessék?

Időbe telt, mire bárki is felelt volna. A srácok és a menedzser kíváncsian néztek rám, így felálltam és megindultam az ajtó felé, hogy nyugodtan tudjak beszélni. Azonban ahogy a kilincsért nyúltam, ledermedtem.

- Örvendek, Shou – hallottam egy férfi hangját. Valahonnan ismerős volt, de hirtelen nem tudtam hozzá se arcot, se nevet kapcsolni. – Mori Kenta vagyok, az ANN-től. Párszor találkoztunk már, emlékszik? Szeretném, ha szakítana rám egy kis időt, és elmagyarázná nekünk a sérülésével kapcsolatos történetet.

- Ki az? – suttogta Hiroto, mire a srácokra néztem, majd az igazgatóra. Tanácsot vártam. Ha lerakom, újra fog hívni, ha igent mondok, lehet, hogy tovább fognak piszkálni, ha nemet, akkor meg azért.

Elvettem a telefont a fülemtől, kezemmel letakartam és halkan nagyon röviden elmondtam a menedzsernek a lényeget. Pár pillanatnyi habozás után bólintott, én pedig újra a telefonhoz fordultam. – Rendben.

Megegyeztünk az időpontban és a helyszínben, majd leraktam a telefont. Sóhajtottam egyet, nekidőltem az ajtónak, majd hogy kiengedjem a gőzt, összekócoltam a hajam és felkiáltottam.

- Fenébe!

- Még az interjú előtt találjatok ki valamit, hogyan szerezted a sérülésed! – utasított az igazgató. – Minden rendben lesz, csak mindent bele!

A srácok összenéztek, míg én kibámultam a velem szemben lévő ablakon. Olyan jó lett volna végre pihenni, botrányok nélkül zenélni. Az ilyenek sokkal jobban lefárasztottak, mintha a nap huszonnégy órájában játszottunk volna.

Hikaru pov

Épp hazafelé tartottunk Rannal az étteremből, csendben ültünk egymás mellett a buszon, majd amint leszálltunk és sétálva haladtunk tovább, megszólalt Ran telefonja.

- Hallo!

Csendben lépdeltem mellette, amíg beszélgetett, aztán egyszer csak felkaptam a fejem. Azonnal tudtam, ki beszélt.

- Az ügynökség bulijába? Rendben, még megkérdezem Hikarut… Mi? Tényleg? Egy pillanat – mondta, majd lefogva a telefont, hozzám fordult. – Lenne kedved eljönni a PSC bulijába? Nem lesz ott a sajtó, senkit sem engednek be, csak az ott dolgozókat és a sztárokat. Na? Ugye eljössz?

- Nem is tudom – húztam félre a szám.

Nem lett volna rossz, főleg, hogy láttam, Ran nagyon menni akart, de féltem találkozni Shouval azok után, ami történt. Én éreztem magam rosszul azért, amit Sayuri művelt ott a téren, és nem azért, mert nem engem választott. Teljesen megértettem, hiszen én se lennék rá képes talán az ő helyében. Ha meg mégis, akkor sem magamat választottam volna. Ezek után biztos nem. Magamra haragudtam, mégsem lettem volna képes találkozni vele, és ugyanúgy beszélgetni vele. Így is rengeteg bajt okoztam már neki, ráadásul azt se állíthatja senki biztosra, hogy vége van az egésznek, és ezután minden csak jobb lesz. Olyan még a mesékben sincs.

- Oh, és Shou nem fog eljönni, mert más dolga akadt – tette hozzá még Ran, mire újra felkaptam a fejem. Egész eddig magyarázott a buliról, már amennyit Toratól megtudott. Bár így még ha elmegyek, se találkoznék vele, mégse voltam benne biztos, hogy jó ötlet. Mi van, ha csak azért mondják, hogy elmenjek és igazából meg ott lesz? Ezután azon kezdtem gondolkodni, vajon minden rendben van-e, hallva, hogy a bulin sem lesz ott. Sokáig töprengtem, így időm sem volt felelni, Ran hamarosan izgatottan szólt a telefonba: - Rendben, ott leszünk... Oké, szia.

Lerakta, majd felkiáltott. – Ezaz! Örülsz, ugye? Jujj, el tudod ezt hinni? Úristen! Mit vegyek fel? El kéne mennünk vásárolni?!

- Én nem hiszem, hogy elmegyek – mondtam neki, miközben elővettem a kulcsokat és kinyitottam az ajtót.

Bár tudtam, hogy ezzel letörtem a lelkesedését, mégsem tehettem mást. Nem éreztem magam méltónak arra, hogy ott legyek, ráadásul kedvem sem volt.

- Miért nem? Tök jó lesz, hidd el! – kezdett el nyafogni.

Egyenesen a szobába mentünk és épphogy ledobtuk a kabátunk, leültünk a kanapéra, és elterültünk rajta a hosszú nap után. – Tudod, hogy nem lenne jó ötlet – emlékeztettem rá.

Már aznap este elmeséltem neki az egészet, bár ő még nem találkozott Sayurival, a hallottak alapján elásta magát Rannál.

- De mondták, hogy Shou nem jön, amit igazából sajnálok, de talán jobb lesz – mondta, miközben felállt és bekapcsolta a gépet, hogy megnézzük az üzeneteink, én pedig mellé telepedtem a székre.

- Mondd, te miért akarsz menni? Mert, hogy nem miattam az biztos – fordultam felé ravasz mosollyal.

Hirtelen ledermedt, majd ártatlan mosollyal nézett rám. – Igazából… - kezdte félénken.

Ekkor kapcsoltam és akaratlanul is elkiáltottam magam. – Nane! Te is belezúgtál az egyik tagba? Melyikbe? Hiroto? Saga? – kezdtem hadarni, a legvalószínűbbet hagyva utoljára. – Tora?

Hirtelen elpirult, majd tudta, hogy nem érdemes tagadni, bólintott. Én csak mosolyogtam. Ahhoz képest, hogy az elején azt mondta, nem fog összejönni nekem sem, ő is jó úton haladt. Épp mondtam volna valamit, mikor megakadt a szeme a képernyőn. Pislogás nélkül bámulta, én pedig kíváncsian követtem a tekintetét. Egy hírportálon olvasta az egyik cikket, amibe kíváncsiságból én is beleolvastam. Egy beszámoló volt Shouval való elbeszélgetésről a sérülésével kapcsolatban.

- „Újabb pletykák rebbentek fel, miszerint az Alice Nine énekese, Shou az Ever Green Entertainment által megrendezett színészi tehetségkutatón szerezte az arcán lévő sérülést” – olvastam a bevezetőben. – „Nemrég kapott szárnya a feltevés, hogy a banda két tagja között verekedés tört ki, és a sérülés ott keletkezett, de ennek valószínűségét az ügynökségnek sikerült megcáfolnia. Felmerült hát a kérdés, akkor hogyan sérült meg az énekes, és van-e valami köze a tehetségkutatóhoz? Személyesen kérdeztük meg Shout, hogy tisztázzuk a helyzetet.”

A továbbiakban őt idézték, aki közölte, hogy mostanában eléggé elfoglaltak, főleg a koncert előkészületeivel, így még ha szeretett volna, se tudott volna elmenni és megnézni a jelentkezőket a tehetségkutatón. Mindemellett elárulta, hogy bár az ő ismeretségéből nem vett részt senki, reméli, hogy egy nap majd összefutnak a munkájuk során, hiszen mindig jó új embereket megismerni, akik hasonló csónakban eveznek, még ha valamiben más is. A férfi rákérdezett a sérülés keletkezésére, mire a következőt felelte: „Oh, ennek is meg van a saját kis története, de igazán nem nagy dolog. A beosztásunk mostanában elég pörgős. Egyik alakommal a próba után sietve pakoltunk el, és rohantunk egy fotózásra. Saga gitárja véletlenül eltalálta az arcomat a nagy kapkodásban, ami valóban az én hibám volt, de megeshet az ilyen.”

Hirtelen könnyek gyűltek a szemembe, de nem engedtem utat nekik. Nem voltam teljesen tisztában vele, mit éreztem akkor, és azzal sem, miért égtek a szemeim a könnyektől. Sűrűn pislogtam és lassan kifújtam a levegőt, hogy összeszedjem magam, majd hátradőltem a széken. Tudtam, hogy ez is miattam volt. Nem elég, hogy tönkretettem az esélyt, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, még nagyobb gondot okoztam, és ez mélyen bántott. Tudtam jól az elején, hogy nem lesz könnyű, sőt, igen csak csekély esélye volt, hogy összejön, mégis azt hiszem, túlságosan beleéltem magam. Shou mellett egy teljesen más világban éreztem magam, egy olyanban, ahol minden bosszantó dolog megszűnik. Amíg csak ketten vagyunk. Az élet nem ilyen egyszerű, ám a természetemnek köszönhetően mindenbe hamar beleélem magam és csak a jó oldalát nézem, most viszont sorjában történtek a rosszabbnál rosszabb események, ami teljesen elvette az életkedvem és az erőm, hogy tovább küzdjek. Bíztam Shouban, de nem akartam, hogy ennél jobban megsérüljön, sem pedig, hogy a banda kárára legyen az egész, így gondoltam arra is, hogy feladom. Eleve butaság volt belevágnom.

Ran bezárta az oldalt, én pedig felálltam és kimentem a konyhába egy pohár vízért, amit azonnal lehúztam. Sokáig nem szerettem az ilyeneken rágódni, így mosolyt erőltettem a számra, és próbáltam valami jóra gondolni. Megfordultam és a pultnak támaszkodtam, az ajtóban pedig Rant pillantottam meg.

- Sajnálom, Hikaru – nézett rám lebiggyesztett szájjal.

- Ugyan már! – legyintettem egy erőtlen mosoly kíséretében, miközben azon dolgoztam, hogy minél őszintébb legyen. – Még nincs vége! Lesz, ami lesz. Továbbra is mindent beleadok és hagyom, hogy sodorjon az ár!

Ran nem felelt. Nem tudta, mit mondhatna, és hirtelen én sem, így feszült csend telepedett közénk, amit nem bírtam sokáig, így én szólaltam meg újra. – Tudod mit? Elég volt a rossz dolgokból, menjünk el a buliba! Ki tudja, talán még neked sikerülhet.

Rákacsintottam, mire elmosolyodott. – Ne mondd már ezt! Neked is fog! – bíztatott, majd odalépett hozzám és átölelt.

Ezek után már csak arra gondoltunk, mit is vegyünk fel a buliban, hiszen ott mégiscsak sztárok lesznek, márkásabbnál márkásabb ruhákban, nekünk meg alig volt valami alkalmas. Ez azonban épp kapóra jött, ugyanis míg emiatt aggódtunk, nem jutott időnk máson rágódni. Elhatároztunk, hogy élvezni fogjuk az estét, és nem hagyjuk, hogy bárki is letörje a kedvünk.